Szeretem Dél-Amerikát. Gyakorlatilag az elmúlt négy évemet ez határozta meg (na meg Kuba... a gyerekkor még meghatároz ilyenkor). A szédült argentínok körülöttem, Bolívia, aztán újra a csôgyár, és most, másodszor sem bírok szabadulni tôle.
Nem is tudom milyen lenne normális munkakörnyezetben dolgozni, ahol nem kiabálunk egymással naponta egy sort, nem dühbôl, csak úgy a latinos érzés kedvéért, meg nehogy már nyugodtan dolgozzunk végig tíz órát. Az az igazság, hogy kicsit már hiányzott is, hogy hívjanak a nap tetszôleges szakában, spanyolul magyarul vegyest, hogy ne tudjak egyetlen telefonbeszélgetést befejezni anélkül, hogy valaki más már beszélne hozzám, vagy kiabálna velem éppen.
Bolívia más volt, sokkal inkább aymara mint latin, indiános, szertartásos, picit vinetus. Odamenekültem, aztán hazamenekültem onnan, most is leginkább visszamenekültem az én szédült argentínjaimhoz. Burok ez, burok ez a mindig mozgó élet, az éjfélkor csöngô telefonokkal, a reggeli fônöki ébresztéssel, ahol a fônököm kicsit a barátom -vagy én vagyok az övé, kényszerûségbôl is kicsit-, jó lenne lassan megállni és nem futni tovább. Nem egy öröm velük dolgozni, köztük élni, de feltétlenül különleges, érdekes kulturális lökhárítónak lenni (ahogy érdekes volt a lapazi karneválon kulturális villámhárítónak, civilizációs boxzsáknak lenni).
Egy évvel halasztottam el az újabb válaszutamat, egy év az itthoni délamerikámban, kevesünk különbejáratú argentínájában, és ha menekülök tovább, megint délamerika lesz . Dél Keresztje, én keresztem, Dél Keresztem.
Utolsó kommentek