Ez valóban reakció

Némi definícióval kezdeném. A változásnak két fô módja van, az adaptáció és az akklimatizáció, mindkettô reakció a környezet változására. Az egyén változása mindig reakció a környezet változására, és a korábbi reakciók következményére, a változások egymásra épülnek. Az egyén személyisége, reprezentációja -egy jelenlegi antropológiai elmélet szerint- az egyéniségbôl (öröklött tulajdonságok), környezeti hatásokból és egyéni változókból (korábbi hatások és kulturális tényezôk) épül fel.
Az adaptáció statisztikai változás, nagyon hosszú idôt vesz igénybe, ilyenek az össztársadalmi szinten tapasztalható változások, pl. vesszôparipáim a mítoszok amik visszahatnak az egyén akklimatizációjára.
Az akklimatizáció az a típusú alkalmazkodás, amit valóban tudatosan átélünk (néha irányítunk), ez pedig maga az alkalmazkodás. Alkalmazkodás a környezethez, a kulturális elvárásokhoz, korunknál fogva a társadalomban elfoglalt helyünkhöz, korszellemhez, aktuális mítoszokhoz, trendekhez, társadalmi intézményekhez.
A változás energiaigényes, az ember pedig -mint minden létezô- energiaminimumra törekszik. Tehát az ember nem választja meg a változásának formáját (irányát), energiaminimum mentén halad, azokhoz a tényezôkhöz igazodik, amik a legerôsebben hatnak rá, és a legkisebb változást követelik meg.

Ezek következtében azok a típusú változások, változtatások, amiket nem valamilyen környezeti kényszer ró rá ellenkeznek az energiaminimumra törekvéssel, és nem fognak sikerülni. Ha valaki meg akar változni (korábbi változások eredményeképpen létrejött személyiségjegyeket akar megváltoztatni) akkor belefektet energiát, és azok ellen a tényezôk "ellen dolgozik", amik a jelenlegi eredményt okozták. Ehhez nagyon erôsnek kell lennie a környezeti kényszernek (nyomásnak, vágynak), hiszen az energiaminimum csak ebben az esetben teljesül.

Amikor ezt valaki (szerelem, kapcsolat) miatt teszi, akkor két kulturális erô ütközik, két aktuális mítosz: az egyik szerint életünk célja az individuális boldogság, a másik szerint létezik tökéletes pár, ideális szerelem, aki úgy viszonyul hozzánk, mint egy fél narancshoz a másik fele.
Ez a két mítosz a gyakorlatban ellentmond egymásnak, azért, mert két boldogságra törekvô individuum személyisége nem reagálhat azonosképpen a környezeti változókra, tehát a boldogság irányában változás -ami mítoszként kulturális hatásnak, elvárásnak minôsül- nem lesz azonos. A két mítosz és az elmélet egyetlen lehetséges összeegyeztetése az, hogy létezik két ember, aki azonos személyiséggel rendelkezik, és együtt fog változni, egyirányba. Ennek a valószínûsége alacsony.
Ezzel azt mondtam ki, hogy a jelenlegi kulturális környezet olyan elvárások elé állítja az egyént, amiben valamirôl le kell mondania, vagy örök boldogtalanságra kárhoztatja.

E két mítosz kialakulása és fennmaradása két tökéletesen különbözô szférából táplálkozik. Az egyén individuális boldogsága (és az individuum ilyen mérvû fontossága) fôként a fogyasztásra ösztökélés terméke. Mert megérdemled -kozmetikum-. Mert családja a legjobbat érdemli -narancslé-. Miért érné be kevesebbel, mint a legjobb?
A tökéletes szerelem keresésének (létezésének) mítosza pedig a lányregények ideálképe, a rettentô mennyiségû romantikus fércmû arról árulkodik, hogy ez egy komoly társadalmi igény -jó termék tehát-. A mindenkit elérô média pedig mint jó terméket adja. Platón óta van igény ebben hinni, a történelem során azonban a közösségek fejlôdése más irányt diktált, így ez az elmúlt párezer évben a XX. század közepe óta elôször válik társadalmi jelenséggé (és problémává). Felmerült valakiben, hogy a király legkisebb leánya és a szegényember harmadik fia szerelmesek voltak -e egymásba? Személyiségváltozásuk hasonló volt -e?

A megoldást nyújtó -az ellentmondást feloldó- harmadik mítoszról már írtam érintôlegesen, ez a rohanó világ mítoszköre. amiben az eldobható papírpohár értéket jelent. Ez a jelenlegi gyakorlati megoldás, a valós energiaminimum.

Azonban van egy elméletileg lehetséges második megoldása is, és ezt a blogot végigkíséri ez a gondolat. Amennyiben a mítoszok közül a legkívánatosabbról, az individuális boldogság és a párkapcsolat kombinációjáról feltételezzük hogy lehetséges, akkor -elméletileg- ez lehetne olyan erôs tényezô, ami az embert adaptációra kényszeríti. Mindkettôt.
Ez feloldja az azonos személyiségjegyek feltételezését, lévén, hogy a kontraproduktív személyiségjegyek akklimatizáció útján megváltoznak, és a két személyiség kialakítja azt a minimális (energiaminimum, ugye) közös felületet, ami által kellôképpen hasonlóvá válnak. A folyamatos környezeti változásra való reakcióik pedig nem azonosak lesznek, hanem a másikat kellôképpen erôs tényezônek tekintik ahhoz, hogy az energiaminimum mentén összeegyeztessék a változás módját. Egységként viselkednek, noha nem azok.
Ebben a definíciós térben a szerelem az, ami kellôképpen erôs hatás akklimatizáció kiváltására.

Ez viszont nem lesz egyenletes (két egyén sosem fog azonos sebességgel reagálni az elvárásokra), és nem zökkenômentes, fôként az egyén toleranciája miatt. Egy ember nem visel el hosszú átmeneti idôszakokat, míg a kívánt közös egyensúly újra feláll, az adaptáció pedig nem gyors (A természet sosem változik ugrásszerûen). Tehát idôben eltolódó (az egyik gyorsabban reagál), és hullámzó, lévén hogy a nyugalmi állapotok -platók a változás görbéiben- rövidek, a változás pedig folyamatos. Ez bizony erôfeszítéseket kíván, ami ellentmond a harmadik mítosznak, ami az erôfeszítések ellen hat, Ami nem megy, nem kell erôltetni elven.

Talán kicsit kacifántos, és szokásom szerint ádámtólévátólkályhától indul a gondolatmenet, de remélem érthetô (már ha valaki egyáltalán eljutott idáig).