A pozitív reciprocitásban az adó fél úgy ad, hogy nem vár el viszonzást, az adásért magáért ad. Ilyen az ajándékozás (ideális esetben).
A kiegyensúlyozott reciprocitásban az adás és a kapás egyensúlyban van, mindkét fél ad és kap, szükségszerûen, az érték pedig nem szempont. Ilyen a kula, másnéven a kula-kör.
A negatív reciprocitásban mindkét fél minél többet akar kapni, törekszik a maximális haszonra, hajlandó adni is, de a kapáson van a hangsúly. Ilyen a kereskedelmi csere.
A kula-kört Polinéziában a Trobriand szigeteken írta le Bronislav Malinowski, mint a társadalmi kapcsolatok egyik alapját. A kula-körben mindenki részt vesz, az adás-kapás alapja a kagylónyaklánc és a kagylókarkötô, amiknek az értéke nem egyezik meg. Egy kagylonyakláncért mindig egy karkötôt kell adni, míg egy karkötôért mindig egy nyakláncot. Tehát a viszonzás teljes mértékig szimbolikus, mégis társadalmilag kötött. Mindenki tudja hogy fog kapni, és fog adni, az ajándékok nem gazdagítják a kapót, csak és kizárólag az adás folyamata a lényeges. Ez köti össze a társadalmat.
A mi társadalmunk a negatív reciprocitásra épül, mindenki nyerni próbál. Kapni, nyerni, többé, jobbá válni, visszakapni a befektetést, legyen az anyagi, vagy érzelmi. Eleve a kulturánk egyik alappillérét képezô kereszténység sem szól sosem a pozitív reciprocitásról. Minden földi jótéteményünkért (ami lehetne pozitív reciprocitás) Isten elôtt jobb színben tûnünk fel. Ez a legjobb értelmezésben is legfeljebb kiegyensúlyozott reciprocitásnak nevezhetô, azonban a keresztények a megbocsátás intézményével ezt is negatívba fordították. Én itt megbocsátok a te bûnödért, ezért cserébe sokkal nagyobb jutalmat kapok az én Uramtól, amit te bûnös fel sem foghatsz.
A párkapcsolatok -amiket mûködni láttam, vagy akár mûködtetni sikerült- általában a kulán alapszanak (de hülyén hangzik ez magyarul :) ). Adok, és tudom hogy fogok kapni, bízom a másikban, hogy ô is ad. Amikor ez valamelyik oldal részérôl pozitívba fordulna, a társadalmi normáink negatívba fordítják. Nem bírunk szabadulni (nem is biztos hogy kell) a kulturális környezettôl. Ideig-óráig képesek vagyunk pozitív reciprocitásra (a folyamatot kvázistacionárius egyszerûsítéssel tekintve), majd elkezdjük úgy érezni, hogy a másik nyer, mi meg semmit sem kapunk. Elvárások épülnek fel, és elkezdjük elemezni, hogy mi mindent adtunk, és milyen keveset kaptunk. A kiegyensúlyozott reciprocitást keresve negatívba billenünk át.
Amint elérünk erre a pontra, gyakorlatilag elveszett a kapcsolat. Az összehasonlítás ugyanis csak akkor lehetséges, ha értéket párosítunk az egyes cselekedetekhez. Ki nem mondottan természetesen, hiszen a kulturánk szégyellôssé tesz minket az érzelmek számszerûsítésével szemben.
Egy romantikus, gyertyafényes (fiú fôz, gyertyát vesz, megterít) este 3 pontot kap, ezzel szemben az, hogy a sorozat helyett meccset néztünk 1 pontot kap (vagy 0-t, különféle magyarázatokkal). Egy hasfájás miatt elszalasztott (pedig a haverok hívtak) este 4 pontos önfeláldozás, az unokahúg másnaposan átaludt templomi koncertje miatt elmaradt duzzogás legfeljebb 1 pontos. Ugye nem kell magyarázni, hogy a másik oldalnak hány pontot ér ez a két önfeláldozás, önmegtartóztatás.
A lehetô legritkábban veszük figyelembe az emberi sajátosságokat, a másik tulajdonságait. Kiiktatjuk az ismeretünket a másikról és kizárólag a kulturális skálát vesszük figyelembe. Ezt tekinthetjük igazságtalanságnak, vagy a kommunikáció hiányának (noha ezt nem lehet kommunikációval áthidalni, mert az önfényezés lenne és ezt szintén elutasítjuk kulturálisan. ezt nevezzük orr alá dörgölésnek), de valójában szemléleti hibából fakad.
Ha a kérdést nem úgy tesszük fel, hogy mit ad a másik, hanem hogy mit kapok én, illetve mit adok én, az értékskála, amit szükségszerûen felállítunk független lesz a kulturális tényezôktôl (pontosabban csak áttételesen lesz függô, a mítoszok hatnak az egyén értékítéletére is), és teljesíti a negatív reciprocitás iránti igényünket.
Én biztonságot, bizalmat, szeretetet, jövôképet, kellemes perceket nyújtok, és várom mit ad a másik. Amennyiben a párom egyéniségét ismerem, szeretem, adhat anélkül hogy egyetlen kulturális mérföldkövet teljesítene. Ezzel valójában feláll a kiegyensúlyozott reciprocitás.
Ehhez ismerni kell a másikat, tudni, hogy amit ad, az számára értékes (levetkezni az álarcokat, ahogy luna írta), és nem elvárásokat teljesíteni, hanem azt adni, amit az ember ôszintén adni tud.
Mindenek margójára:
Beszélgetni szeretek, monológokat írni annyira nem. Ez is egy
beszélgetés egy újabb darabja. A beszélgetés is adok-kapok, és magam
sem tudom, adok -e valamit lunának ezzel, de biztosan tudom hogy kapok. A gondolatai többet adnak mint témát, inspirációt. Én azt adom amit tudok.
Utolsó kommentek