Hogy ne mindig csak reagáljak...

Az emberek hatnak egymásra, kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindenki, akivel találkozunk életünk során hat ránk. Az energiaminimum és az életút modellezésére egészen jó a lejtôn lefele guruló golyó. Egy valódi hegyoldalt képzeljünk el, bozótokkal, gödrökkel, kövekkel, vízmosással és mindezek mellett más golyókkal. Az energiaminimum elve alapján a golyó mozgása nagy átlagban egyértelmû, lefele fog gurulni a hegyrôl, azonban nagyon kevés idôpillanat lesz, amikor a mozgása valóban abba az irányba mutat, ami hegy csúcsát összeköti a hegy lábával. A gödrök megdobják, repül, bozótban belassul, fákat kikerül, visszapattan, más golyókkal ütközik, amik másfelé térítik. Van hogy majdnem megáll, amikor egy másik golyó kitérítí, és sokkal gyorsabban megy továb, mint korábban bármikor.

Mindezekre meg lehet találni az analógiát az életben, ki-ki a sajátjában, de egy modellt nem feltétlenül kell összetéveszteni egy szimbolikus rendszerrel, és minden lehetséges fizikai eseményhez erôszakosan kapcsolni jelentést. Leginkább azokat az értelmezéseket kell elfelejteni, mint "helyes út", "eltérít", "rossz és jó irány". Nincsenek jó és rossz irányok, statisztikailag mindenképpen egyirányba halad, az út viszont leírhatatlan és megjósolhatatlan.

Az ember élete során minden ütközés hat rá, minden(ki), akivel találkozik, interakcióba lét valamilyen módon megváltoztatja az útját, az élete útját. Az ember mindemellett minden egyes ütközés, lassulás és gyorsulás emlékét ôrzi, (ha a modell mentén akarunk haladni, deformálódik, tehát másképp reagál az ütközésekre, akadályokra) minden újabb mozdulatban, irányban benne van az összes azt megelôzô. Nagyon sok emberrel találkozunk, nagyon sok helyzettel, ami változtat rajtunk. Emberek, helyzetek jönnek és mennek. Elmúlnak és megmaradnak. (tudjuk hogy Anna örök, de ugyanígy örök mindenki). Magunk is jövünk-megyünk mások életében, megváltoztatjuk azt, nyomot hagyunk, és amikor hosszú idô után rátekintünk, látjuk hogy mennyire más irányt vehet két élet, ami egy pillanatban egy helyen volt, és hasonlítani látszott. Folyamatosan hatunk egymásra.

Egy idôben megdöbbenve láttam, hogy velem egyidôs ismerôseimnek sorba születnek gyerekeik, házasodnak, egészen más utat járnak be, mint én. Volt amikor én is azt hittem ez az utam, volt amikor egészen mást hittem. Már megszoktam, hogy bele se gondoljak, abba, mi lett volna ha, maradok a magam életénél és próbálom élni. Most éppen semmit sem hiszek, most várok.