Március 15-én emberek kimentek az utcára és üzelkedtek, lökdösôdtek, gyújtogattak, baromkodtak. Ez a szórakozásuk, így ünnepelnek, pihennek, érzik jól magukat. Politikusokat hallgatnak, vagy önjelölt hordószónokokat, mennek jobbra, balra, jobbról és balról jönnek, röfögnek, aztán ki-ki végzi tovább a dolgát.

Vehemensebbek még másnap is emlékeznek az eseményekre, utólag is rágódnak rajta, röfögnek kocsmaasztalok mellett.

Felettünk elmúlt, még híreket sem olvastunk, harmadnap egy kocsmaasztal mellett hallottuk hírét egy szittya szuttyogótól, hogy mennyire felháborító és megdöbbentô és felkavaró eseményeket látott a tévében. Neki fontos volt, aztán hazament sértôdötten, és utána másnak már nem volt az.

A közélet egyre inkább elrugaszkodik a mindennapoktól, valamilyen virtuális világot építenek a politikusok, amiben egyre inkább csak ôk hisznek. Az emberek pedig egyre inkább abban hisznek, hogy a politikusok nem minket képviselnek, hanem magukat, a lobbikat, kicsiket és nagyokat.

Korábban véresszájú ilyen- és olyanoldaliak együtt gondolják úgy hogy a politikusok lopnak és hazudnak, és ebben kimerül a munkájuk. Tôlünk lopnak és nekünk hazudnak.

Képviseleti demokráciához kicsit túlságosan erôs a frakciófegyelem, a képviselôk nem minket képviselnek, hanem a pártokat. A pártok pedig elvi választókat, sosem a valós létezô választókat, hanem az elképzelt jobb- és baloldali választót, ahogy ôk megtervezték, sôt tevékenységük egy részét kiteszi hogy megpróbálják átalakítani a választókat, majd saját elképzeléseiket elôadják mint közigényt.

Vajon a következô választásokon is a két nagy gyûjtôpárt viszi a szavazatokat, vagy a választók végre elfordulnak tôlük jobban számonkérhetô függetlenek és civilek felé? Vajon már három év múlva bekövetkezik ez, vagy hetet kell várni?