"... 2005-06-ban egyetlen év alatt tíz százalékkal csökkent a szerzetesek és apácák összlétszáma a római katolikus egyházban. ..." ... "A Vatikánnak a klérus létszámának csökkenésével is meg kell küzdenie: kevesen választják a papi hivatást ..."

Mi több, nem csak a papi hivatást választják egyre kevesebben, de az aktív hitéletet is. Egyre több az elméleti katolikus, akik valójában hívôk lennének, ha az Egyház nem úgy mûködne, ahogy mûködik, és ennek következtében egyrészt a hívôk pozitív megítélése sem több, mint egyszerû illem. Nota bene, ahogy gyerek születésének örülni kell, akkor is, ha a váratlan gyermekáldás inkább csapás, ahogy halálnak akkor sem szabad örülni, ha ezt már évtizedek óta féllábon várja a család, ugyanígy a vallásos embernek sem illik azt mondani, hogy nehogymár ehhez az ellenszenves, hataloméhes, véres, középkori gyülekezvényhez tartozzon.

Mert az Egyházzal (sôt Az Egyházzal) több komoly baj van így a hosszú XX.század végén. Egyrészt képtelen volt haladni a korral, képtelen volt az elmúlt négyszáz év társadalmi változásait követni, a jellege, a szerepe még mindig a feudális berendezkedéshez köti. Az Egyház szerepe a középkorban a plebs fékentartása volt, a földi mértékletesség, nyugalom, szegénység ellensúlyozására a túlvilági boldogság ígérete, szemben a gonosz dôzsölô urak várható büntetésével nyugtatólag hatott az emberekre, és fenntartotta a feudális rendet. Bármily meglepô, pszichikailag elôhírnöke a kommunista mozgalmaknak: a szegény, kizsákmányolt rétegeknek megígéri, hogy munkájuk gyümölcse a boldogság lesz, és a vagyoni különbségekbôl eredô természetes ellenséget (ellenpontot) megbélyegzi a sanyarú sorsú jövôvel. Az egyetlen különbség, hogy míg a fennálló rendet egyik Isten nevében megingathatatlannak tartja, addig a másik az Igazságosság nevében megdöntendônek, de ez fôként abból fakad, hogy míg egyik a hatalom kedvezményezettje, addig a másik a hatalomba vágyik. Amint a kommunista mozgalmak kerültek kedvezményezett helyzetbe, a fennálló rendet az Igazságosság nevében megingathatatlannak tartották, míg az Egyház az új rendet Isten nevében megdöntendônek.

Ebbôl a középkori szerepkörbôl nem bír kitörni, és legtöbbször értetlenül áll a tény elôtt, hogy az állam nem kér ebbôl a hatalmi szolgáltatásból. A megerôsödésének legfôbb oka ugyanis ez a szolgáltatás volt a hatalom felé. (nem érdemes kitérni azokra az anomáliákra, amikor már a középkorban is a hatalmi játékok eszközévé vált, és az Isten bárányfarmját a neki nem tetszô urakra uszította. ld Könyves Kálmánt, aki az egyházi történetírásnak köszönhetôen púpos és sánta lett mindmáig, pedig csak a keresztes hadakat nem engedte végigrabolni a hûbéri birtokain áthaladni az országon).

Ugyanakkor azt sem veszi észre, hogy ezt a szolgáltatását valójában már nem tudja nyújtani, mert a hívôk számára a túlvilági megnyugvás nem feltétlenül a legkívánatosabb. Nem kell szimpatizálni a nyugati civilizáció fogyasztói társadalom néven elhíresült, birtoklási vágyból fakadó dôzsölésével, de érdemes felfigyelni rá, hogy létezik, és a továbbiakban az Egyház már nem a gatyájukból meztelen seggüket meregetô jobbágyokhoz szól, hanem fogyasztókhoz. Olyan emberekhez, akik nem akarnak beletörôdni az állapotukba, hanem többre vágynak. Az Egyházon kívül minden inger erre sarkallja ôket, az Egyház pedig mégcsak nem is referál erre. Hacsak nem vesszük üzenetnek a szegénység hirdetését, az önmegtartóztatást.

Ugyanígy kimaradt a hétköznapok változásaiból. A szabadidô eltöltésébôl, a vonzó alternatívákból, az internetbôl, lassan mindenbôl. A klasszikus értékrendet nem volt képes átültetni korunkba.

Ugyanis... tegyük fel, hogy létezik egy kívánatos (Istennek tetszô) magatartás, amely tudásnak a birtokában kizárólag az egyház van. Az egyház (mert jótét lélek), eme istennek tetszô magatartás elfogadására akarja buzdítani a világ lakosságának minél nagyobb hányadát, és ennek érdekében mindent megtesz. Ha ezt így elfogadjuk, akkor várnánk, hogy az Egyház lesz az, ami minden modern eszközt megragad, hogy ezt a magatartást reklámozza, csábítónak tüntesse fel, olyan köntösbe bújtassa, hogy ne ne legyen ember eme sárgolyón, aki nem akarja azt. Ha ez így lenne, azt látnánk, hogy sorban csábítja el a legjobb menedzsereket a világi vállalatoktól, hogy a marketingjét fenntartsa és javítsa.

A szerzetesek száma, akiknek a középkor óta a legfontosabb szerepe a piaci részesedés növelése volt, azonban csökken. Az állás nem képes elcsábítani az embereket a szimpla fizikai munkától sem, nem állnak be tömegével a megcsömörlött bányászok, hogy Szent Ágoston példáját követve a világi életet maguk mögött hagyva eme kiterjedt hálózat marketingesévé váljanak.

Mert nem csábító, sem a munkafeltételek, sem az áru maga. Egyszerûen nem konkurrens. A keresztényi életút nem eléggé csábító, a papok nem eléggé hitelesek ahhoz, hogy a hitet (ha valakiben megvan) a hívô ne próbája meg egyeztetni a mindennapi élet valós formájával, elvetve bizonyos részeit a tanoknak. Az egyéni értelmezések eredménye pedig az, hogy az Egyház szerepe csökken, ennek következtében a hívôk száma is, hiszen a hitet sokan összemossák az egyházakkal (bármelyikkel), és leggyakrabban a katolikus egyház dogmatikus és hideg világára gondolnak.

Pedig van ellenpélda. Az amerikai (USA) protestáns egyházak képesek lépést tartani a korral, képesek arra, hogy széles tömegeket szólítsanak meg, hogy csábítsák az embereket a jelenlétre, a vasárnapjuk közös eltöltésére. Közösséget épít, ahova mindenki szívesen megy el, mert annak a kis közösségnek megvan a maga szerepe az életében. A Katolikus Egyház a hihetetlen infrastruktúrája, anyagi gazdagsága, még visszanyerhetô, de tompulóban lévô fénye ellenére képtelen arra, hogy teret nyerjen. Ez menedzsment hiba, és ezeket a menedzsment hibákat sorra követik el. Most meg kell küzdeniük a korábbi hibákkal és valamilyen módon változtatni a vezetési stíluson. Máskülönben egyszerûen kifogy a lendület a szervezetbôl, és annak ellenére, hogy lehetne szerepe a mindennapi életben, emberi léptékkel mérhetô gyorsasággal fog eltûnni a lelkiélet piacáról, átadva a helyet a mértéktelen konzumálás templomainak és hitének.