A vatikánt aggasztja a papok lezsersége

"A polgári életmód és az erkölcsi relativizmus az a két nagy veszély, amely gyengíti a vallásos életet. A szekularizáció problémája nemcsak az egész társadalomra, hanem az egyházra nézve is tehertétel" ... "korlátok nélküli szabadság, családi kapcsolatok lazulása, világias szellemiség, a papi viselet kevés láthatósága, az imádság elértéktelenedése, elégtelen közösségi élet és csekély hajlandóság az engedelmességre"

Biztos vagyok benne, hogy ez nem azért van, mert a pápa német és igazodni akar a németekrôl kialakult képhez, miszerint rendmániásak. Ugyancsak biztos vagyok abban, hogy nem a gyermekkorában átélt rettenetes élmény, miszerint ôt besorozták a hitleri hadseregbe okozza benne ezt a vonzódást az egyenruhák iránt.

Valószínûleg egyszerûen a tehetetlenség okozza. Ül ott a bársonyszékében és érzi hogy a rendszer rohad alatta. Lehet még vagy két- háromszáz éve mire teljesen összedôl a vállalat, node legalább nekik illik az örökkévalóságban gondolkodni. Tehát ül ott, és ahelyett, hogy átvilágítaná a szervezet mûködését, felcsapja a múltat, és siránkozik. Bezzeg XI. Benedek alatt még minden rendben volt. A világ az egyház körül forgott, vagy ha mégsem, megégették, felnégyelték karóbahúzták azokat, akik nem úgy gondolkodtak. Szép világ volt amici, most pedig nézz körül, a világ egy rettenet.

Majd eljutott a gondolathoz, legyen tüneti kezelés! Mivel a régi szép idôkben a papok még papi ruhában jártak, ma meg nem, régen az egyház a világ közepe volt, ma meg nem, egyszerû a képlet: ha a bolhának minden lábát kitépjük, megsüketül. Ha a papok újra úgy néznének ki, mint megannyi búvalbaszott, emberi formát öltött varjú, akkor újra eljövend a régi nagyság.

Miközben a korábbi hír, és ez összefügg. Az egyház súlyvesztése, az egyházat övezô középkori maszlag és a hívôk ostoba elvakultsága mind mind a szekularizáció növekedése felé mutat. A társadalom számára ez nem tehertétel (node mi mást mondana, az aki abban érdekelt hogy ezt így gondolja), ellenben az egyház számára igencsak. A papi hivatásnak (amint azt írtam) van egy élhetô formája, van az egyház és hitélet viszonyának is kívánatos módja, meg lehet élni a hitet úgy is, hogy nem nehezedik ránk a kétezer éves teher, a középkorban gyökerezô hatalmasság emléke, a középkori életvitel kívánatossá tétele. Azok a papok, akik megpróbálnak az emberekhez a mai életvitelen keresztül közeledni el kell vessék ezt a terhet (ez az igazi teher), és meg kell próbáljanak visszatérni a krisztusi elvekhez, és átültetni azokat (hiszen elég általánosak voltak, amíg ki nem sajátította az egyház a céljai számára) a mai korba.

Meg kell állapítsam, nem csak én gondolom úgy, hogy az egyház a tradicionális formájában képtelen a küldetésének megfelelni, hanem vannak papok is. Éppen azok a papok, akiket most kritizál a Vatikán.

A Vatikán ezzel (és mióta Ratzinger pápa lett ez nem az elsô ilyen lépés) letette a voksát a múlt mellett, teljes mellszélességgel vágtatnak hátrafelé, fejüket a homokba dugva ábrándoznak a valaha volt dicsôségrôl  és a középkori sötétségrôl, amelyben az Egyház pislákoló gyertyái voltak a fény. Nincs meg a szikrája sem annak a vágynak, hogy a hitet eljuttassák az emberekhez oly módon, ahogy azok befogadni akarnák (ad absurdum képesek lennének). Az Egyház gyöngül, teret veszít és valójában pitiáner részletkérdésekrôl hoz nagyhorderejû, visszhangot kapó döntéseket.