Az emberi kultúra évezredeiben az egymásra építkezés természetes folyamat. Budapesten itt-ott felszínen vannak római emlékek, régészeti feltárásoknál természetes hogy egy-egy jó földrajzi adottságokkal rendelkezô helyen egymás alatt több korból is találhatók emlékek. Ugyanígy van ez a kultúra nem tárgyi részeivel is. Ünnepeink "alatt" régi korok, magaskultúrák ünnepei vannak, szokásaink alatt rég elfeledett indokok által táplált szükségszerûségek.

A szokások az aktuális korok korszellemében átminôsülnek, változnak az ünnepek, a helyszínek, épületek, folyamatos változásban van minden. A folyamatok és változások természetes jellegébôl fakadóan nem homogének a társadalom egészében, klasszikus a folyó-hasonlat, van a mainstream -a fô áramlat- ami középen gyorsabban halad, míg a széleken lassabban haladnak. A folyókhoz hasonlóan itt is kialakulnak örvények, emberek, csoportok, akik a változással szemben haladnak,  konzervatívoknak érzik magukat, valami olyasmi felé akarnak haladni, ami már elmúlt, konzerválni akarják a múlt egy darabját, visszatérni egy számukra szimpatikus állapotig, és azt kikiáltani eredetinek.

Mivel Európában a keresztény egyház fontos szerepet játszott, azonban hipotézisem szerint ezt végleg elveszíti, ha megújulásra nem képes, két területen keresztül megmutatom, hogy az egymásra épülô szokások között hol, és mennyire vesztette el a szerepét. Két vesszôparipám van, a szokások és a jogrendszerek. Vegyük a szokások közül az egyik legfontosabb nyugati ünnepet amit jelenleg Karácsonynak nevezünk.

Az ünnep eredeti kialakulása a természeti népek körében a télhez kötôdik: a tél a legveszélyesebb idôszak, új élelemforrás nincs, kizárólag a felhalmozott javak (akár élôállatban, akár magtárakban) elfogyasztásával lehet túlélni, illetve a hideg igencsak veszélyes az emberekre nézve is. A tél közepe, a napéjegyenlôség, a tél tavasz felé fordulásának ünnepe a télünnep, a túlélés felé fordulás, ami majd a tavaszünnpeben csúcsosodik ki. Egyértelmû, hogy a tél és a tavasz, az évszakok ilyen drasztikus változása a kereszténység kialakulásának színhelyén alig, vagy csak csekély mértékben érdekes, a probléma  kifejezetten európai, azon belül is inkább északi.  A jólét, a feleslegfelhalmozás fokozódásával, illetve a közösségi feladatnak tekintett populációmegóvás fokozódásával (a szociális háló elsô kezdetei) a közvetlen életveszély folyamatosan csökken, az ünnep hangsúlya egyre inkább elveszíti a túlélés atavisztikus ünneplését, és mai értelemben vett únneppé alakul át,  elszakad a gyökerétôl. A hiátus kitöltésére az ünnepre  szépen lassan rátelepszik az emberfeletti parancs, valamilyen helyi istenség, az erdô szellemének, a természetnek az ünneplése, noha a fô helyszín továbbra is a mezôgazdaságból, a természetbôl élôk köre.

A városi lét hangsúlyosabbá válásával, tehát a természeti ciklicitáshoz kötôdés elvesztésével együtt elveszíti ezt a gyökerét is, az ünnep kizárólag önmagáért való lesz. A város már nem függ olyan mértékben a természettôl, mint a gazdálkodó, nem igényel a nyár sem olyan mértékû energiabefektetést, de a tél sem a semmittevés korszaka. Ennek a szeparációnak a végpontja az ipari forradalommal köszönt be, a városlakók által fogyasztott javak túlnyomó része független a várost körülvevô természettôl, a mindennapi életében az éves ciklicitás szimbolikus lesz, vagy csupán atavisztikus biológiai órája érezteti az ôszi fáradtságot vagy a tavaszi párzási idôszak kezdetét.

Az ünnep tehát elsôsorban természeti ünnep volt, a kereszténység azonban igényt tartott ezekre a helyekre az emberek életében, igényt tartott a pogány szokások helyének elfoglalására, teljeskörû megoldást akart nyújtani -és nyújtott is- az élet minden területére.  Mivel a valós istenség, a megosztott szentháromság közül ez az egyetlen esemény, aminek valóban lehetséges idôpontot adni, a megváltó születését helyezte a télünnepre, a feltámadást pedig a tavaszünnepre. Ez nem csupán kereszténység specifikus, a szokások lekövetésében az európai zsidóság sem akart lemaradni, így egy majdnem másodlagos történelmi eseményt, a Hanukkát találták meg helyettesítésnek.  Egyértelmû, hogy ha az ôket körülvevô keresztény világ ünnepel, ôk sem akarnak kimaradni, kellett egy ünnep ami ugyanoda esik, és ezzel kielégítették a polgárosodó zsidóság igényét.

A társadalmi változás azonban nem állt meg, és az ünnep folyamatosan követte az idôk változását, míg az Egyház alig változtatott valamit az ünnepen és a hívôkre rótt ünnepi kötelezettségeken. A Karácsony jelenleg a fogyasztói társadalom legfôbb ünnepe is, a kereskedôk bevételi adatai alapján a fogyasztás csúcsa erre az ünnepre esik. Az ünnep környezete, az ünneplôk gazdasági feltételei azonban gyökeresen megváltoztak. A túlnyomórészt alkalmazotti, munkaerejüket áruló ünneplôk a gazdasági környezetre reagálnak, és sem felkészülni, sem átélni nincs idejük egy ünnepet. A cégek jelentôs része alig bír megállni, a munka éppencsak bír szünetelni, így a dolgozók jelentôs része az utolsó pillanatig csak a szokás emlékébôl táplálkozva éli meg az ünnepet, de valójában nem éli át az ünnepek legfôbb mozgatórugóját, a kikapcsolódást. Konzumálási ünnep lett, amiben megôriztünk egy-egy emléket a régi ünnepbôl: fát állítunk, de nem az erdô szellemeinek hódolunk, jézuska hozza az ajándékot, de nem a megváltóra gondolunk. Ma már a családok jelentôs részénél szó sincs keresztény ünneprôl, még kevésbé természeti ünneprôl, fogyasztásról szól, és a karácsony csúcspontja az ajándékozás, a legjelentôsebb rákészülés, lelki felkészülés a megfelelô mennyiségû, értékû és minôségû ajándék megvásárlása. Ezen lehet lamentálni, de a valóság ezt mutatja. 

Adott tehát egy, a természet ciklicitásához kötôdô ünnep, ami az európai történelem során hólabdaként magára szedte a korok nyomait, a mindennapi életben a fejlôdése nem állt meg egy pillanatra sem. Az egyház, a vitathatatlanul nagy múltbéli szerepe következtében talán mélyebb nyomot hagyott rajta, de az ünneplése nem köthetô hozzá, és lassan ki is esik. Azonban -szerintem- van visszaút. A jelenlegi fogyasztási láz, az uralkodó korszellem lassan, de gyengülôben van (noha Magyarországon az egyenetlen fejlôdés miatt csúcsát éli), a konzumkritikus csoportok száma folyamatosan növekszik, így ennek a kontrollmechanizmusnak az iránya valamiképp abba az irányba mutat, amit az Egyház is céloz.  Az Egyház, amennyiben nem a múltra tekintene, ezt a fejlôdô ûrt kellene hogy megcélozza, és az ünnepet új köntösbe burkolja. A társadalomban több ûr is kialakult, a közösségek eltûnése, illetve az új, kialakult érdekérvényesítô, avagy érdeklôdésközpontú közösségekbôl hiányzó személyesség helyére léphetne be az eredetileg a szeretet fogalma köré szervezôdô monstre szervezet.

Sokadszor leírom azonban: a jelenlegi vezetés nem tûnik erre alkalmasnak, és a többi egyház is inkább a -sikeresnek tûnô- katolikus mintát másolja. A lehetôség azonban adott, csak élni kellene vele.

folytojás köv. a jogrendszerrel