Akinek hite van, az abban hisz, hogy az egyetlen igazságot ô tudja, de abban legalábbis feltétlenül, hogy tudja mi a rossz. Elméletileg, aki tudja mi a rossz, annak tudnia kell mi a jó is, tehát képesnek kell lennie felállitani egy skálát, amin a jó és rossz egymás ellenpontjai, és közöttük számos-számtalan más elem helyezkedik el, amik a skála valamely (illetve mindkét) végétôl számított távolsága okán jobb, rosszabb, semleges. Minden ilyen preferencia tengelynek van egy skálázási szempontja, ami alapján kerülnek az értékek a skála külöbözô pontjaira.

A republicator.blog.hu bloggere kikelt az ellen, hogy valakik a kommunizmust helyesnek, kívánatosnak tartsák, mert számára az a tengely rossz feliratú végén helyezkedik el. Megfogalmazza, hogy a rossz a kommunizmus, a jó pedig a szabadság.
Idéznék a bejegyzésbôl két mondatot:

Szólásszabadság van, nézeteivel bárki traktálhatja az érdeklődőt, mégis felmerül a kérdés: Nooormális?
...
Ha másért nem, a tiltott önkényuralmi jelképek használata miatt azért csak le kellene radírozni ezt a portált a netről, mielőtt baromságaik termékeny talajra hullnak.

Az ezek között feszülô ellentmondás felismeréséhez nem kell hermeneutikusnak lenni, szólásszabadság van, de csak van valami ami miatt érdemes betiltani (jogi alapot a tiltott önkényuralmi jelképek adnak), a veszély pedig, hogy még több nemnormális ember lesz. Tehát a szabadság addig jó, míg a republicator blogot érinti, és akkor rossz, ha a kommunistákat.

Definíciók
A kommunizmus egy idealista politikai rendszer, mint minden politikai elmélet kevés változóval operál, és a változók egy jó részét nem is ismeri el számottevônek. Ugyanilyen idealista politikai rendszer a liberalizmus is, de a nacionalizmus is. Ezeknek a rendszereknek mindegyikét meg lehet valósítani diktatúrában is, és demokráciában is. A kommunizmus, röviden az, hogy mindenki szükségletei szerint részesüljön a javakból, és ne a képességei, szerencséje, vagy femenôi képessége és szerencséje alapján. Ennek szükségszerû folyománya, hogy senki ne birtokoljon termelôeszközt, és felesleget, azonban ez  ellentmond a kultúránknak, de lehet hogy még etológiai gyökereket is feltárhatunk a birtoklási, a magántulajdon iránti vágyban.

A kapitalizmus, és ennek folyománya a fogyasztói társadalom ezen vágyakra épül, ugyanakkor hatalmas egyenôtlenséget eredményez, amit viszont igazságtalannak érez a kultúránk. Ez egy örök ellentmondás, jelenlegi viszonylagos jólétünk kizsákmányoláson alapszik. Amíg az én nyolc órai munkámért mások 20-30-40 órai munkáját tudom megvenni, addig tart a jólétem. A kulcsszó a kizsákmányolás, ami a kommunizmus egyik hívószava, ironikusan a jelenleg kizsákmányolásban élenjáró ország, Kína, kommunistának mondja magát. A kommunizmus elérhetô formája az, amikor a szociális háló olyan magasan van, hogy a szociális háló által fenntartottak és a szociális hálót fenntartók között nincs életszínvonalbeli különbség, tehát a társadalmi szakadék az eltartottak és az eltartók között nulla közelébe szûkül. Ez a szocializmus egyik alapelve.

Megközelítés
Vessük össze Pinochetet és Fidelt, ôk mindketten puccsal, avagy forradalommal kerültek hatalomba, mindketten diktatorikus módszerekkel kormányoztak, de egészen más gazdasági, politikai elveket követve. Ugyanakkor Hitler demokratikus választáson jutott hatalomba, egy harmadik politikai elvet követve. Tehát a politikai elvek és az államvezetési formája (diktatúra vagy demokrácia) nem áll összefüggésben egymással.

republicator ott hibázik, hogy egy idealista elvet összemos egy diktatúrával, ez hasonló a nacionalizmus és a németországi nácizmus / olasz fasizmus összemosásával, hiszen kevés nacionalistább országot ismerünk, mint az Egyesült Államok, de nácinak nem lehet nevezni (bár fasisztának, a szó eredeti értelmében igen).

Che
Che Guevarát nagyon divatos lett utálni, ahogy jelképe lett a lázadásnak, a fennálló renddel egyet nem értésnek, úgy a rendpártiak számára jelképe lett a másságnak. Senki számára nem tiszta, hogy minek a jelképe. Kialakult egy gondolatmentes generáció, akinek Che az ellenállás, és kialakult egy generáció, akinek Che a szélsôbaloldal. Pedig érdekes módon, ha bárki utánanézne, Che személye nem egyértelmû, a szegénység, a kapitalista kizsákmányolás ellen harcolt, és elveiben nagyon sok nacionalizmus volt. A legnagyobb ellenségnek, a Dél-Amerikában egyre nagyobb gazdasági teret -és ebbôl következôen politikai hatalmat-  nyerô Amerikát tekintette. Meggyilkolását pedig legtöbben a Szovjetúnió nyakába akarják varrni.

Akkor most ô kinek az ellensége? Szellemisége, és vándorforradalmárkodása leginkább Bem apóéra hasonlít, ô is ott volt minden szabadságharcban Európában, ô mégis kedvence a jobboldalnak.

Nincsenek vegytiszta elvek, nincsenek vegytiszta izmusokkal kifejezhetô gondolatok, emberek, Kizárólag az ostobák és szûklátókörûek, illetve azok, akiknek ez érdeke próbálják sulykolni, hogy az ellenséget fel lehet ismerni a pólójáról, zenéjérôl.