Az egész úgy kezdôdött, hogy Kicsibocstól kaptunk nászajándékba két jegyet a Morcheebára a Pecsába. Tudományosan kiválasztott jegy volt, mert azon sok együttes közül, amirôl tudta, hogy szívesen megnéznénk a Pecsában fellépôt választotta, hogy nehogymár rossz helyre kerüljünk, aztán az ô nagy lelkén száradjon, hogy nem olyan volt, mint amilyen a legjobb. Éshát ezigazán olyan nagyon jól sikerült.

Annyira idôben odaértünk, hogy a pohársör elfogyasztása után még arra is volt idônk, hogy az állandóan az övemen lógó bicskámat volt idônk visszavinni a kocsiba, amit jó messze (holisvanapecsa? valaholitt.. ittjólesz... vágjunk át a füvön..) parkoltunk le. Kiálltuk a kétszer kanyarodó sort, ami a motozós palackelvevôs fiúkhoz vezetett, és alig egy órás csúszással elkezdôdött a koncert. És jó volt, valahol a közepe táján lett olyan érzésem, hogy minden Morcheeba szám egyforma, és mintha a most kezdôdôt ma már kétszer hallottuk volna... Aztán olyan számok jöttek, amik nem ugyanolyanok voltak, majd egy óra után elbúcsúztak visszatapsoltatták magukat és adtak fél órás ráadást.

A legjobb az volt bennük, hogy természetesek voltak, nem hoztak ide negyvennégy tonna színpadot, nem dolgozott hatvanhat ember hat napon át a színpadtechnikán, nem volt lézershow és tüzijáték, hanem zene volt, és ami a legjobb az élô zenében, nem pontosan ugyanolyan mint az mp3. 

A kötelezô elemek megjelentek, volt közönségénekeltetés, tapsoltatás, slágerek, albumokon nem hallható szám, Hungary-hungry poén (ezt elôször külföldi szájából 96-ban hallottam, a reptéren amikor megérkeztem a befogadócsaládomhoz, are you hungry? sure, you're from hungry höhö) yoeshtet es cosonom sepen, és csináltak egy jó bulit.

Jól éreztük magunkat, luna ugrált tapsolt, én meg ugyanolyan tehetségesen mozogtam, mint az elsôtáncunkkor.