A fényképész utókora nem arról szól, amit leír, azokról szól akik írják, azokról, akik olvassák.

Felnôttkorom talán egyetlen olyan regénye, amire a katartikus jelzôt használom. Éppen azért, mert nem az a lényeg amirôl szól. A trilógia (Jadviga párnája, Milota, A fényképész utókora) attól válik számomra a legnagyobb erejû trilógiává, hogy a kapocs közöttük a lehetô leggyengébb. Van földrajzi, korbeli kapocs, megjelennek egyes szereplôk itt és ott, mégis a három könyv egyetlen történetet mond el három szemszögbôl. Elmeséli a huszadik századot. A három szemszög pedig nem három ember, nem három család, vagy három korszak hanem három dimenzió. A család, a közösség és a társadalom.

A fényképész utókora volt számomra az, ami értelmezte a másik kettôt. A kis hangoké, akik csak figyelnek, megfigyelnek, a megfigyelôkrôl írnak. Mi, akik a könyvet írtuk, mert a könyv protagonistája a kifigyelhetetlen megfigyelô. A házmesterek, szomszédnénik, statiszták és a tömeg. A Tömeg, Az a névtelen tömeg, ami belôlünk áll, mindannyiunkból, az anoním kommentelôkbôl, az örök elégedetlenekbôl, felháborodottakból, a megfigyelôkbôl, hivatalos és önjelölt társadalomjavítókból, feljelentôkbôl. A szomszéd, aki mindent tud vagy tudni vél, a fontoskodók akiknek megvan a véleménye, a haénegyszerkinyitomaszámat emberek. Mindenki megfigyel és megfigyelt, a bulvármédia voyeurlelkületû rajongói megírhatnának egy fejezetet a regénybôl.

Mi vagyunk a fényképész utókora, minden túlmesélt és túlálmodott sztorinkkal, az apró ferdülésekkel a gyerekkori történetekben, mi, akik folyamatosan informálódni vágyunk, pletykálunk. Nem az a lényeg, hogy minderre mikor és mekkora mértékben kíváncsi az állam, hanem az, hogy mindig és teljes mértékben lesznek, akik el fogják mondani amit tudnak.