Leszögezem, Christoph Ransmayr az egyik kedvenc íróm. Posztmodern írónak is nevezhetném, ha a posztmodernség nem a koncepció hiányát, és a szavak random leírásának kísérletét jelentené ma.

Hatalmas élmény volt, hogy volt négy estém és éjszakám, amik alatt luna hiányát vég nélküli beszélgetésekbe fojtottam Gáborral, majd belevetettem magam Ransmayr világába. 

Ransmayr könyvei olyanok, mint a koktélok, sok finoman adagolt összetevô, amiknek az egyvelegét fel lehet hörpinteni könnyed hûsítôként, vagy el lehet szopogatni az összetevôket és harmóniájukat ízlelve. Írni róla is ebben a két formában lehetne, el lehetne mondani a történetet, ami a maga szó szerinti formájában kaland, vagy kísérletet tehetnék arra, hogy felfejtsem a történet finom utalásait a huszadik század egyes legendáira, legendás alakjaira, pszichológiai elméletek világosan kitûnô megjelenéseire, az amúgy is ide-oda tekert idô és tér megfogalmazásának idôsíkjaira, vagy sok apró utalásra, amik miatt érdemes volt lapozgatni, nézelôdni a könyvben, és amik miatt vágyat érzek arra, hogy kis pihenés után újraolvassam. 

Vajon mi lett volna, ha Günther Messner tér vissza élve, és nem Reinhold? Milyen lehet egy ember, aki vegytisztán olyan, mintha Helen Fisher alkotta volna? Vajon a modellekhez szokott ember vágyik a modellezett valóság megtapasztalására? Vajon van hasonlóság az Írország angol megszállása és Tibet kínai megszállása között? 

A Repülô hegy nem ad választ ezekre a kérdésekre, sôt ezeket a kérdéseket fel sem teszi, ezek a kérdések -sok másik mellett- azok, amiket én, és valószínûleg ebben a formában csak én tettem fel, csak magamnak, de a könyv alapján. Meg is tudom indokolni a kérdéseimet, mégsem hiszem, hogy Ransmayr ezek miatt a kérdések miatt írta volna meg a könyvet, vagy hogy ezek a kérdések bárki másban felmerültek volna. Viszont azt hiszem, hogy mindenki találhat benne magának kérdéseket. 

Ez a könyv olyan mint egy vers. A sorok nem érnek ki a lap széléig, viszont nyitott elemzésre, érzelmeket képes kelteni, és akárcsak egy versnél, úgy éreztem, mintha lenne a sorok mögött valami, ami a mûfaj miatt ki nem mondható. Vagy ki nem mondandó, mert az banális lenne.