Az elsô José Saramago könyv, amit olvastam, de jó eséllyel nem az utolsó. Luna vette, kiolvasta és most, amikor újra Németországba mentem egy hétre becsomagolta a plüssállatok mellé.
A könyv remek, de elsôsorban nem a jajdepolgárpukkasztó tartalom fogott meg, hanem a stílus. A tartalom amolyan vagánykodó, kétoldalanként egy modern kifejezéssel megírt Újtestamentum újraértelmezés. Érzôdik rajta Graves hatása is (Patayval együtt), bôven van benne utalás a héber mítoszok nem biblikus történeteire, és valószínûleg komoly judaisztikai olvasást igényelt. Mégsem lesz a történet újabb, nem ad egyetlen olyan értelmezést sem, amit ne tettek volna már meg korábban. Ha híresebb lenne a könyv, nem lenne meglepô egy KDNP-sajtótájékoztató, háttérben a Keresztény Anyák Gyermekvédô Nemhivatalos Perjelségei babakocsis tüntetésével, de irodalomkedvelôknek kevés meglepetést tartalmaz. Talán van olyan újszülött, aki elôször itt találkozik nem-biblikus Jézus értelmezéssel, talán van akit még felháborít, ha Jézusról sokszor leírják, hogy zsidó volt, de sem az alaposság, sem a mítosz keresés nem erôssége Saramagonak.
Talán az egyetlen elgondolkodtató momentum, Jehova maga. A "maga képére alkotta meg" gondolatot olyannyira visszafordítja, hogy Jehova túlságosan emberi lesz, vágyai vannak, az egész kereszténység alapítást trükknek szánja, hogy az emberek szívesebben válasszák ôt az istenek közül. Emellett beemeli Pessoát, a heteronímák koronázatlan királyát, mint választ arra a kérdésre, hogy ha Jehova alkotta a világot, honnan lett a többi a Isten. Ez a sugallat azért érdekes, mert a könyv talán legérdekesebb gondolata, és teljesen kidolgozatlan.
Írástechnikailag sem ad újat, a kezdeti felütés -ami a történet jól ismert vége- nem teszi keretessé, különösen, hogy stilisztikailag teljesen elüt a könyv további részeitôl. Az elsô fejezet egy festmény leírása, valamiféle hermeneutikai játék, vagy kísérlet arra, hogy a középkorinak sejtetett képbe -magát hûvös elemzôként beállítva- szarkasztikusan gondolkodhasson éppen a megfeszítésrôl. Ez a rész önálló novellának is elmenne, de azon kívül, hogy bemutatja saját távolságtartását és hozzáállását a történethez és a kereszténységhez, ezen kívül nem ad hozzá a regényhez.
A további kilencven százalék stílusa viszont zseniális. Úgy ír, mintha élôszóban mesélne, anélkül, hogy élôbeszéd lejegyzésének tûnne, semmi erôltetettség nincs a mondatokba beékelt hosszas kitérôkben, a modern kikacsintásokban, a távolságtartó történetmondásban. Ízes mondatokban ír, szép kerek, néha hatalmasra duzzadó gondolatokat ad át könnyedén. Nagyon kellemes, nem túláradó, de érzékletes és részletes leírást ad tájakról, emberekrôl, eseményekrôl, meg-megszakítva a történetet. A leírásai sokszor emlékeztettek Kodolányira, a külsôleg jól leírt, de karakterükben alig kidolgozott emberalakjai pedig kiemelik az evangélium jól ismert alakjait, akiket viszont éppen fordítva, külsôleg hanyagolt el (talán az elsô fejezet szolgálta ezt a célt) viszont karakterükben dolgozott ki aprólékosan. Továbbra is a korábban leírt könnyed élôbeszéd-jellegû stílusban.
Nagyon kellemes olvasmány, szeretnék mást is olvasni tôle.
Utolsó kommentek