Középiskolásként rajongtam a A megbízás avagy a megfigyelők megfigyelőjének megfigyeléséről-ért, ami 24 elhadart mondatból áll, és nagyon élveztem a (szintén Európa kiadású) Ígéretet. A két könyv két véglet: az egyik társadalomkritika, egyetlen mondatba hadart fejezetek, gyors, pörgôs, nyugtalan. A másik piedesztálra állítja a becsületes svájci rendôrt. Mérsékelt tájleírással, karakterkidolgozással és elnagyolással él, látni véltem benne a festôként is alkotó Dürrenmatt szófestészetét. Ami fontos, kidolgozza, ami nem, azt elnagyolt vonalakkal a háttérbe rejti.

Ezzel a háttérrel vágtam neki az elmúlt pár hónapban az Európa gondozásában megjelent hatkötetes Dürrenmatt-sorozatnak. Válogatott elbeszélések a címe, az elbeszélések születésének sorrendjében 1943-tól 1952-ig válogattak. Dürrenmatt éppen úgy ír, ahogy azt elvárnánk egy svájci írótól, egy kicsit színes, pedáns, pontos és célratörô. Minden svájci sztereotípiát bele tudtam látni, milkacsoki és svájcióra, a legbizarrabb témaválasztásához is ugyanúgy nyúl, ugyanúgy ír az ex-náci gyilkosról, mint a görög könyvelôrôl. Ugyanolyan szenvtelen tud lenni a szerelmet keresô prostituálttal szemben, mint a haláltáborból menekült zsidó bosszúállóval. Az idôsíkok véletlenül sem kuszálódnak, egyenes, egyenletes, amikor kicsit nagyobbat ugrik, szinte elnézést kér.

Az egyetlen olyan eszköz, amivel írói érzelmet fejez ki, a központozás. A mefigyelôkbôl extrémen megismert hosszú mondatokat váltogatja tômondatokkal. Ecsetvonások. Rohanó mondatok és finom részletek, élôbeszéd dialógusok és gondolatok kavarognak, máshol pedig klasszikusan megformázott beszélgetések. -mondta szomorutojás.

A drámáról azt írta Dürrenmatt, hogy a festészet és az irodalom keveréke. Én azzal vádolom, hogy minden írása az.

És amirôl szólnak? Nos, az szinte mellékes, életképek, csendéletek.