A híres afrikai származású amerikai jazz-zongorista mesél gyermekkoráról és kalandos fiatalságáról a siker felé vezetô úton lehetne, de lehetne Amerika a szabadságot és sikert hozta el a gyermekrabszolgaságot és nyomortanyákat megjárt fiatal nônek meg lehetne még mennyi minden más is. Clézio pedig nem bulvárt írt, nem is sikertörténetet, mert a siker nem feltétlenül az, hogy valaki egész életében áldozat, aztán egyszercsak a szerencse áldozata lesz, de ugyanannyit tesz érte, mint korábban a szenvedéseiért. Mert a lány áldozat, hol a jószívûség, hol a rosszindulat, hol a szexualitás, hol a siker áldozata, nem volt még ennyire passzív hôse még regénynek, lehetne Svejk, de még az is hiányzik belôle, hogy megbújjon az élet alatt és az elsuhanhasson felette a történelem.

A lánnyal történik minden, sodorja az élet, és csak azért érdekes, mert mi, akik könyveket vásárlunk annyiért, amennyibôl ez a lány, és a ma is élô ilyen lányok napokig élnek, mi nem kerülünk ilyen helyzetbe, ezért olvasni szívesen olvassuk, noha az utcán elfordulunk és nagyívben kerüljük ôket. Mindaddig míg egyszer-egyszer a szerencse áldozatai nem lesz egyikük-másikuk, akkor pedig kifizetjük a könyv árát azért, hogy adózhassunk a lám ez az igazi mûvészet, csak így lehet manapság tapasztalni, ez az élet sûrûje érzésnek, és másnap harmadnap folytathassuk azt az életet, amibôl egyetlen rabszolgakereskedô sem rángathat ki minket. Nem lehetünk áldozatok, mert a világ ragadozó felén élünk, mi vagyunk azok, akiknek egy kis része megteszi azt, ami áldozattá teszi az aranyhalacskákat és miközölünk kerülnek ki a rabszolgatartók, erôszakolók, inzultálók, gyermektelen leszbikusok. De a jószerencsét is mi hozzuk, mi akik kifizetünk kéthavi nyomorgást egy koncertért, és szeretjük az utca egzotikumát.

Node egyszercsak eljön az a kulcsmondat, amiért az egész mû más lesz, mint egy városdzsungel tarzantörténete, aranyhalacska szerint az áldozatok a hibásak, mert áldozattá lesznek, és engedik, hogy rajtuk élôsködjenek. Ha nem lett volna minden más, igazán megnyugodhatnánk, hiába adjuk mi a talajt az áldozattá váláshoz, hiába adjuk ki magunkból az áldozattá tevôket, igazából az áldozatok a hibásak. Mi biztosan nem kerühetünk oda, mi nem vagyunk áldozatok, sôt, áldozunk magunk is, mûveltség szükség oltárán. Nyugodhatnánk bele ebbe is, de a teljes nyugalomhoz már megszerettük ezt a lányt, már megsajnáltuk, már drukkoltunk neki, neki most igazán nem az lett volna a dolga, hogy minket így megnyugtasson, mert már belenyugodtunk, hogy ej becsúnya is ez a világ, nem kell minket felzaklatni ilyennel, és pont ott, a könyv vége felé, amikor már látjuk, hogy lesz vidámság a végére, elnyeri a jó a jutalmát, a rosszak meg, nos a rosszak meg elnyerik azt, hogy sosem lettek többek, mint utcai erôszakolók, meg afrikai rabszolgatartók, meg szerencsétlen leszbikusok szerelem nélkül. Majdnem elhisszük, hogy mindez így van, és akkor felzaklat minket ez a lány ezzel, és most már nem is tudjuk, hogy kinek van igaza, mikbe is nyugodhatunk mi bele, hol a boldogság akkor most. Nem is akar ez a könyv megnyugtatni, inkább csak szembeállít a nyugalmunkkal, hogy lássuk, egyformán nyerhetünk nyugalmat a két ellentétbôl, egybe nem kovácsolja ezt nekünk senki, még egy Nobel-díjas sem, mi lesz így.

Kész szerencse, hogy a végén hazatalál ahonnan elindult, ahonnan elrabolták, de már mint hódító, nyugatról, telefonál is,  el lehet feledni az egész nyugtalanítást, keretes a történet, jellemfejlôdés, elô lehet venni újabb könyvet, mondhatjuk Clézio jó író, szeretjük, feltétlenül olvasunk még tôle.