Két ember térdel, guggol, fetreng egy nyitott számítógép ház felett, elôtt, mellett. Erdôberdô és én.  Négy és fél órán keresztül, majd újabb órákon keresztül mellette ül. Luna pedig ül és tévézik, idôsebb erdôvel cseveg, tévézik, nevet a két marhán (mint akik lego techniket kaptak karácsonyra).

Amikor éjjel fél egykor, négy órán át tartó masszív számítógép izélgetésnek lassan kimerülésbe fulladó végefelé, a "nézzük még meg ezt is odafenn" elhangzik, egy felhô sem suhan át luna arcán, a fáradtság látszik rajta, de neheztelés nem.

Erôsebb idegzetû kockásinges kockafejûek is megfontolták volna hogy elmormoljanak egy wazze-t. De luna hôsiesen tûrt, lefeküdt erdôberdô ágyára és onnan nézte, amint képernyôk elôtt, asztal alatt bütykölünk, klattyogunk, -mitagadás- káromkodunk. Majd felfüggesztjük. Tudja, hogy lesz újabb felvonás, mégsem morog, neheztel, örül, hogy hamarosan hazaérünk.

Ezekért is szeretem. Kompatibilis.