Egymás után olvastam el a Kolostor regényét és a Vakságot, ebben a sorrendben, és  nem mondhatnám, hogy a felsorolásokhoz hasonlóan hozzá kellen biggyeszteni a végül de nem utoljára mondatot, nem azért mert ez volt az utolsó amit olvastam Saramagotól, sôt megkedveltem, de a sorrend a sors fintoraként egyben a tetszés sorrendjét is kialakította. Saramago stílusa lenyûgözô, a mondatok áradásának természetessége, amit már korábban is megénekeltem, gyönyörû, mégis a Vakság, aminek a fülszöveg szerint köszönheti világhírét és talán a Nobel-díját is, túlságosan összhangban van a stílussal. Nem lehetne ez gond, elvégre valahol ennél többet nem is kívánhatna az író, minthogy a stílus és mondanivaló ilyen szépen összefeküdjék, mégis a túlzott összhang számomra elvette mindkettô erejét, azt az erôt amit a kettô némi disszonanciájának vibrálása adhatna, amiképp azt a Kolostor regényében meg is adja. A múltkoriban még fanyalogtam a témaválasztáson, vagy inkább a választott témában nyújtott kevéske újdonságon, eredeti ötleten, most pedig azon fanyalgok, hogy Kisznyuszival teljesen egyetértve a szépen kidolgozott témához illeszkedô eszközökkel nyúlt, mégis a három álatalam olvasott közül legjobbnak azt a regényét tartom, ahol a téma nem akar lenyûgözni, apróságával és az ötlettel válik tetszetôssé Nocsak ilyen témát sem láttam még, a stílus pedig naggyá teszi, ez a Kolostor regénye. A Vakság viszont régi témához nyúl új köntösben, de apokaliptikus víziójához, és ez biztosan modoros kijelentés volt, a stílus olyannyira illeszkedik, hogy az már elvész benne. Nem felejthetô el az a hatás sem, hogy a könyvet Trex ajánlotta, akit a szöveggel mint olyannal ápolt jóviszonya miatt nagyra tartok, majd Kisnyuszi a mindenképpen elolvasandók közé sorolta, akinek ízlését tartom nagyra, tehát ezek a befolyások magasra tették a mércét, lehet hogy csak ennek a magas mércének nem tudott maradéktalanul megfelelni. Oka lehet a fejfájás is, ami az utolsó oldalakat kísérte, de egyszerûen lehet igazam is, és a könyvbôl hiányzott a saramagoi stílus idegensége a témától.

Ezzel szemben a Kolostor regénye zenélt, vibrált a történelmi regény, amit a franciák oly nagyon kedvelnek, persze Saramago nem francia, de a regény aprólékossága elment volna francia történelmi regénynek is, Merle hosszú regényfolyamába is illeszkedne, ha nem Saramago írta volna. A téma és a stílus, aminek én, most itt próbálok emléket állítani a fülszövegben is, az aprólékos munkát egészítette ki, aprólékos gondolatokkal és egész finom író-olvasó fricskákkal, amik nélkül modern regény nem elképzelhetô, mert ki kell lépnie az elmondott szöveg befogadójának merev viszonyából. Olyan elvárás ez a modern regénytôl, aminek elmaradása klasszikussá minôsít egy regényt, vagy manapság klasszicistává, de a módja, ahogy megoldja az író sokat számít. Ezt a más írók által állított magas lécet, a többi írók által állított magas lécekkel együtt magasan viszi Saramago, de az Állati elmékben már megismert téma-stílus kettôsségen és összhangon nem akar túllépni.

Tetszett hát, lám még ezt is megpróbáltam úgy írni, hogy érezôdjön, a stílus hatása alá kerültem, tettem hát egy stíluskísérletet, majd jöhet a kritika.