Százas út, százas tempó, haladok szépen. Jól belátható szakaszon kisteherautós úgy dönt, hogy jön, annak ellenére, hogy én is jövök. Ez eleddig normális, a baleset elkerülésére elkapom a kormányt, még dudálni sincs idôm, sikeresen egy párhuzamos mezôgazdasági útra kormányzom magam. Megúsztam, örülök.
Az elsô adandó lehetôségnél megpróbálok visszakerülni az útra, balról közeledik a kisteherautó. Ugyanaz. Megáll, ôsz hajú hatvanas éveiben járó ember kiszáll. Látszik rajta, hogy nem tudja, ütni fogok -e, vagy mi lesz. Én is kiszállok, nem ütök, de a mi kis magyar életünket ismerve felmerül bennem, hogy ô üt.
A hezitálás pillanatnyi, megkérdezi hogy jól vagyok -e. Tegezôdünk, az ijedtség összehozott minket. Mondom igen, cak megijedtem, úgy jött ki elém, mint aki nem lát. Lófaszt- mondja ô. mögém akart bekanyarodni, be is fért volna. Szerintem nem. Szerinte igen, elmagyarázza a manôvert újra, aztán megjegyzi, hogy hála a reflexemnek, lélekjelenlétemnek. Ezt beismerésnek veszem, de nem aratom le a babért, mondom jóutat, mondja ô is.
Ennyire egyszerûen, no meg emberien is lehet.
Utolsó kommentek