Azért van egy kis gombóc a torkomban. Igaz alig aludtunk (fél éjszakán át játszottunk lunával), lehet hogy ezért hat rám a hiánya jobban, de mégiscsak nap mint nap találkoztunk az elmúlt öt évbôl négyben. Minden áldott és áldatlan munkanapon, sôt a munkámon túl minden személyes problémáját is én oldottam meg. Végighallgattam a válóperét, az utána következô hullámvölgyet, az új szerelmét, a szexuális életének a részleteit, az elképzeléseit a világról.

Azon túl, hogy kollégákként sok összetûzésünk volt, szerettem ôt, és ô is engem. Lehettünk volna akár barátok is, ha nincs közöttünk harminc év, és ha a spanyolon kívül beszélt volna más nyelvet. Ha legalább angolul tudna, valamennyire tudtam volna integrálni a baráti társaságba (talán még így is, ha az egyedüllétbôl fakadóan nincs állandó közlési kényszere).

Nagyon sokat tanultam tôle, nem emberileg, szakmailag. Talán emberileg is. Szerencsémre és balszerencsémre a gyárban állandó gépészeti problémák voltak, és a megoldásai jók és egyediek voltak, én pedig szívtam magamba a tudást. Neki köszönhetem hogy ma itt vagyok, és mindezt tudom csinálni.

Most végleg elment. Ez nem nekrológ, csak hazament az ô Argentínájába. Hiányozni fog, most meg egy gombóc van a torkomban.