Ma látogatóban voltam az ország egyik legtermékenyebb ipari létesítményében. Egy cég hatvan éves múlttal a háta mögött, akinek szerencsésen alakult a rendszerváltás, a privatizáció, sikeres most is.

Néminemû irodai asztalkoptatás után (amiért mentem, nem, nem állást kerestem) az egyik mérnökkel -akit már régebb óta ismerek- beszélgettem, elvitt a gyár egyik részlegére, mutogatta azokat a darabokat, folyamatokat, amik számomra relevánsak voltak.

Amikor már kifele vitt engem a területrôl (merthogy botor Visitor báránykák nem kószálhatnak csak úgy a Gyárban) elmesélte, hogy mi mindent csináltak a világon elôször ôk, ott.

Nem olyanokra kell gondolni, amik az index címlapján valaha is megjelennek, apró technológiai nüanszok, kiváltott lépések, olyan dolgok, amik a tankönyvekben még mindig lehetetlenként vannak leírva. Elmesélte, hogy az, ami náluk harmincéves technológia, az az olasz gyáregységben még merész kisérlet. Büszke volt arra, ahol dolgozik, arra is, hogy folyamatosan fejlesztenek, és oldanak meg dolgokat. Hogy az, amit ma csinálnak ôk ott, az húsz éve még lehetetlen volt, és máshol még mindig az. Alapvetôen hungarofób vagyok, mégis volt valami kaján jólesô érzés bennem, hogy lám, itt, ôk ezen a kinézetben hightechtôl évszázadokra álló gyártelepen olyat csináltak harminc éve, amit ma az olaszok nem tudnak. 

Vannak ilyenek. Jó volt a délelôtt.