A rovásírás egyike azoknak a mítoszoknak, amire támaszkodnak a magyarkodók, eredeztetik a suméroktól és a babíloniaiaktól a magyarokat. Régóta vesszôparipám, hogy a rovásírást a XIX. században találták ki, és egészen addig meg sem rendült a hitem benne, míg a múlthéten lunamama hangos cöccögéssel nem próbálta ezt cáfolni. A cöccögések mindig kiváltják belôlem a bizonyítási kényszert, úgyhogy utánajártam.

Ez ugye az elmélet, amivel mindenki vagdalkozni szokott, ez vette be magát a köztudatba. Ez a mítosz keletkezett a XIX. században, azonban mint minden ilyesminek van valóságtartalma.

A VI. századból származik elôször írásos emlék a rovásírás létérôl. Kínai követek jegyezték le: 

"Nincsen írásuk, hanem ha szerződést kötnek, bevágásokat tesznek kis fatáblákra." Ugye itt arra gondol, hogy nincs a kínai rendszerhez hasonló írásuk.

987-ben az arab Abu Jaqub an Nadin (más néven Muhammad b. Ishaq al Varraq) feljegyzi a Don-vidéki türkmén fejedelmekrôl:

"ha az alsóbbrendű fejedelmek valamelyikéhez írni akart, előhívatta vezírjét, és megparancsolta neki, hogy egy nyilat hasítson ketté. A vezér aztán rovásjegyeket metszett reá, melyeket a türkök előkelői ismertek, s megmagyarázták azok értelmét, amit a főfejedelem tudtukra adni akart; s akihez intézve volt, megértette, s azt állította, hogy ez a kis írás sokféle jelentésű lehetett. De ezt csak fegyverszünet, békekötés vagy háború idején cselekszik. Ő megjegyezte még, hogy ezeket a telerótt nyilakat jól megőrzik, s ennek következtében az egyezséget megtartják."

Maguk az írások  nem maradhattak fent, a nomád népek nem szeretnek könyvtárat cipelni magukkal, ami megmaradt, azt sírokban, vagy a fémtárgyakon találhatjuk. Mindebbôl két tény fontos: a fára vésett rovások származása türkmén, illetve hogy nem maradt fenn eredeti dokumentum. Az írásforma eredetét és a jelek hangtani megfeleltetését Vilhelm Thomsen dán nyelvész végezte el 1893-ban megjelent tanulmányában

"a forrás, amelyből - ha nem közvetlenül, de közvetve - a török írás betűsora ered, az arameusnak nevezett írás-alak volt. Ezt bizonyítja a betűk formai és jelentésbeli egyezésének nagy mennyisége, továbbá az is, hogy az írás jobbról-balra menő iránya szintén teljesen egyezik."

Eddig az eredet. Az írás 38 írásjelbôl állt, ebbôl 4 jelölt magánhangzót, 34 mássalhangzót. Az eredeti megfejtés szerint azért van 34 mássalhangzót jelölô írásjel, mivel az egyeztetéskor a magas és mély hangrendû magánhangzók elôtt különbözô jellel jelölték, tehát a jelösszevonással kombinálva azonos mássalhangzó tartalmú szótagjelölés volt. Ezt bizonyítják Antonio Bonfini, Mátyás udvari historikusa (Rerum Hungaricarum decades, 1486-1495 közt) által a székelyek írásáról írtak is:

"Szkítiai betűik vannak, miket nem papírra írnak, hanem rövid fadarabokra rónak; kevés jeggyel sok értelmet foglalnak egybe."

1483-ból származik a nikolsburgi ábécé, ami 35 egyszerű és 11 összetett, összesen tehát 46 jelet tartalmaz, mindegyik felett latin betűs átírással. Ezek a következők: a, eb, ecz, encz, eczk, ecz-ech, encz-ench, ed, and, ey, e, f, egh, eg, eng, athy, echech, eh, i, ac, vnc, l, ely, m, en, eny, nye, o, ep, emp, ek, r, s-e ch, eth, enth, v, ew, ee, w, s, ez, ezt, e t, tpr[us], [us]. (a mássalhangzók elôtti e-k hasonlóan a mai ábécéhez a mássalhangzók kiejtését könnyítik)

Most  itt egy pillanatra megállnék, és egy másik sokat emlegetett kortörténeti dokumentumra, a 13. századi Ómagyar Mária-siralomra utalnék. Egyértelmû, hogy mindkettôt (tehát mind az ábécét, mind a verset) hallás után írták át latin betûs megközelítésre. Ennek ellenére a kettô hangtani csoportjai, fôleg súly tekintetében nagyban eltérnek egymástól. Igen nehéz elhinni, hogy az élôszóban gyakori csoportok írásban nem jelennek meg. Ezzel csupán az írás egyediségét akarom megkérdôjelezni, számomra sokkal inkább egy merev rendszer alkalmazásának tûnik, mintsem egy önállóan kifejlesztett, a nyelvhez igazított írásnak. A jelenség nem meglepô, a mai angol helyesírás is ugyanígy egy merev átírási rendszert ôríz.

Az írás tehát szótagok rögzítésére alkalmas, és már a XII. századi nyelv leírására sem alkalmasak a szótagok. Egy kis történeti részlet Várkonyi Nándortók:

A magyar rovásírás a türk rendszerek Talasz-völgyi változatához áll a legközelebb. Emez egyidős a jenyiszejivel, vagy igen kevéssel régibb, s minthogy használóinak, az úgynevezett nyugati türköknek történetét kielégítően ismerjük, meg tudjuk határozni az időt s a helyet is, amidőn s ahol a magyarok megtanulták, és a maguk nyelvéhez idomították. A türkök 552-ben alapították meg birodalmukat, amikor Tumen az ázsiai avarokat leverte; e birodalom középpontja Kelet-Turkesztánban volt, s itt folyik a Talasz folyó, melynek völgye a magyar ábécé őshazája. A nyugati türkök 576-ban foglalták el a krímiai Boszporosz városát, ami annyit jelent, hogy előbb a magyarok Kubán-vidéki országát kellett meghódítaniok. A magyarok így türk fennhatóság alá kerültek, s a nomád államszervezés szabályai szerint ekkor egy türk kagán és nemzetsége lett a magyarság vezetője; utóbb pedig beolvadt a magyarságba. Minthogy a jenyiszeji-talaszi írást az ujgur hódítás 659-ben eltünteti, a magyaroknak ekkorra már el kellett sajátítaniok. Az 552-659 közt eltelt évszázad tehát az az idő, amely alatt a rovásírás elterjedt s első formájában kialakult a magyarok között - kétségkívül a föléjük helyezett türk kagáni törzs közvetítése révén. Ez idő alatt a magyarság közös és szoros politikai szervezetben élt a nyugati türkökkel, tagja volt birodalmuknak; a szomszédos népek őket is türköknek nevezték, s ez annyira átment a köztudatba, hogy a bizánci írók még félezer évvel utóbb is e néven nevezik őket, holott ekkor már régen kiszakadtak a türk szövetségből, elfoglalták Pannóniát, s maga a türk birodalom is megsemmisült.

Nyelvtörténeti aspektusból tehát valóban igaz, rendkívül régi írásról van szó.

Azonban az a rovásírás, ami jelenleg a középiskolások és a nemzetgyökerek körében divatos XX. századi, hangíró, magánhangzó jelölô és Magyar Adorján találmánya.

Mindemellett ehhez a cikkhez nagyon sokat olvastam most, végigolvastam mindenféle magyarkodó ilyenolyan oldalt, és valahogy olyan érzésem támadt, hogy nekem még vitázni sincs kedvem.