Állunk a majomház ketrece elôtt és nevetünk a buta fôemlôsön, amint a fenekét vakarja, meghágja a másikat, vagy éppen minket utánoz. Nevetünk. 

Az állatkertben  sokkal érdekesebbek a nevetôk, mint a kinevetettek, sokkal többet elmond az ember atavizmusáról az, ahogyan az állatokat nézik, mint az, ahogyan távoli közös ôseink állatkertbe zárt  leszármazottai viselkednek.

Videoállatkert 

Szalacsival kezdôdött, legalábbis nekem. Aztán jött a StarWars kisfiú, és azóta még sokan mások.

Emberek, akik mások számára nevetségesek, anélkül hogy ôk azok akarnának lenni. Nevetünk.  Azon nevetünk, hogy az ô világuk szûkebb a miénknél, nem okosak és racionálisak, kicsit sem hasonlítanak a magazinok és tévéreklámok fiatalosan vasalt tökéletes embereihez. Minél távolabb vannak attól, minél több atavizmus van bennük, annál viccesebbek.

Kis magyar sivatagi show. Már azt sem találtam viccesnek.

A ruhába öltöztetett mikrokutyák is inkább azok iránt ébresztenek szánalmat, akik ebbe a szörnyû helyzetbe kényszerítik ôket. A látszólag értelmes kérdéseket feltevô riporter, aki olyannak teszi fel, aki alkalmatlan megválaszolni, ugyanúgy szánalmat ébreszt. 

Akik nevettetni akarnak, mégha le is mondanak az értelemrôl, maguknak keresik. Az, hogy Fábry lemegy állatba, csak azért hogy nevessenek rajta, racionális döntés. Szánalmas, de racionális. Ô megérdemli.

De mivel érdemelte ki Szalacsi? 

Nem hinném, hogy értelmes emberek önkorlátozásának lenne jelentôsége, mindig lesz valaki, aki videoszafarira megy és videoketrecbe kényszerít másokat és mindig lesznek akik nevetnek.