Péhez kötôdik, mint minden mostanában körülöttem, hogy embertpróbáló hetek, napok vannak mögöttem.   A próba nem szándékolt, nincs benne intenció, a körülmények puszta játéka. 

Türelem, empátia, jókedély. Ezek mind megbuktak a próbán. Nem bírok türelmes lenni, ha úgy érzem hogy tehetek valamit. Nem bírok empatikus lenni, ha nem értem az okát. Nem bírok jókedélyû lenni, ha szomorú vagyok.

Természetesen a másik irányba is mûködik az emberpróba, hiszen nem csupán a tulajdonságokba vetett hit rombolásáról szól, hanem próbáról. A türelmet felváltotta az elkötelezettség, ami majdnemhogy ugyanaz, csak több benne a hullámzás. Az empátiát valamiféle odafigyelés, bárcsak nevezhetném összhangnak. A jókedélyt a szenvedély, az álmatlan éjszakák forgolódása.

Nem bírok az lenni, aki szoktam lenni, és még szégyellni sem tudom magam, csak bambán rácsodálkozom a reakcióimra, ez lennék én ilyen körülmények között? Hibát keressek magamban? Úgy éltem meg napokat, alkalmakat, ünnepeket, hogy legyen már vége, menjenek az órák, suhanjanak a napok, csak legyen már végre más, történjen már valami, ami Péhez köthetô. 

Elfogadom hogy ez vagyok, és csak remélem, hogy ez még ugyanaz az ember, aki Pé félnarancsának másik fele.