Éjszaka, elalváshoz hirtelen felindulásból Led Zeppelint hallgattam. Hihetetlen nosztalgia vett rajtam erôt. Eszembe jutott a Picasso Point pincéje, ahol a Led Zeppelin filmet láttuk Some bácsival, a gitározások a Madách pincéjében Zdrumóval, a sok másolt kazetta és az elsô CD amit életemben kaptam (Led Zeppelin volt). Eszembe jutott az elsô szerelem, akinek a KISZ szobában Stairway to Heavent pötyögtem az orosz fémhúros gitáromon, amit apukám Mongóliában cserélt egy Unikumért.

Összevetettem mindezt a mával... a Picasso pincéjében már pult van, fények, zene, Some bácsi megházasodott (2004ben láttam ôt utoljára), Zdrumóval találkoztunk tavaly, de nem volt mit mondanunk egymásnak. Az elsô szerelem már rég amerikában él, két gyereke van. A KISZ szobából vécé lett, az a gitár elrepedt, és apu elajándékozta a villanyóraleolvasónak. Már nincs magnóm, és a CD-t is rég felvettem MP3-ba.

De a Stairway to Heavent még mindig szoktam játszani, és Robert Plant hangja még mindig megmozgat belül valamit.