Harcolni kell, a fronton kell lenni, az igaz emberek, az igaz kommunisták ott vannak, aki nincs ott, azt szégyellni kell. Szincov felesége jó ember, ô magától ment, Tanya férjét ki kellett küldeni, Szerpilin fia is a hátországban talált jó kis állást, hát ôt is ki kellett küldeni, kimentek meghaltak, és csak kicsit bánkódunk. Szimonov elhitette velem, akinek egyértelmû, hogy drágább a rongyélet, hogy a fronton van a becsület, hogy csak harcolni szabad. Szimonov elhitette velem, hogy hiába kezdôdött a háború szakképzett tisztiállomány nélkül, hiába végezték ki a polgárháború után az akadémiát végzett tisztek jelentôs részét, de meghalni meg kell. A hátország éhezik a frontért, hadianyagot gyárt, olvassa a hadijelentéseket és az elesettekrôl szóló leveleket. Senki sem halhatatlan, a regény mégis megy tovább, hogy mehet tovább a regény a fôszereplô nélkül, hogyne mehetne tovább, amikor a háború folyik, amikor mindenki elesik, miért hittem, hogy pont ô nem halhat meg, miért hittem hogy a regény vége Berlin. Miért miért, mert nyugati regényeken edzôdtem, hepiend nélküli regényt csemegének tekintek, de nem vártam volna Szimonovtól.

A háború mindent felülír, akik békeidôben ellenségei voltak Sztálinnak, azok most hadtesteket vezetnek, akik barátok voltak, most büntetôszázadban vannak, akik meghalnak hôsök, akik élnek élnek, de semmi több. Mindent felülír, átváltozik mindenki, de egy dolog nem változik, mindenki fél, csak van aki úrrá lesz rajta, mindenki fél a haláltól, és attól lesz hôs, hogy elsôként kerekedik felül a félelmén.

Nem ismerünk meg sok embert a regényben kavargó névkavalkádból, azokat is csak úgy ismerjük, amilyenek a háborúban lettek. Nem tudjuk kik voltak, de tudjuk mit csinált belôlük a háború, tudjuk mivé lettek. Értelmet nyert a háború szó, többet, mint a híradókból, többet mint az amerikai hôsös filmekbôl.