Valahol a pszichológia fejlôdésében a gyermekkori traumák kihatása a felnôtkorra szépen lassan bizonyított tény lett, így a gyermekkor fokozott védelme egyre nagyobb hangsúlyt kapott a modern nyugati társadalmakban.

Ettôl teljesen függetlenül a gyermekkori halandóság sikeres csökkentésével megjelent a családtervezés fogalma, ami azt takarja, hogy a megfoganás és a felnövekvés igencsak valószínû ok-okozat.

Szintén ettôl függetlenül a modern nyugati társadalmakban kialakult egy egyre stabilabbnak tûnô értékrend, amely szerint a felnövekvô gyermekeket minél nagyobb gazdasági jólétben, minél nagyobb gazdagságban és minél hosszabban kell nevelni, hogy a társadalomnak kellôképp hasznos tagja legyen, a befektetéssel arányos magas jövedelme folytán pedig nagyobb értéket képviseljen.

Ennek egyik következményeképp a jog a szexualitásra alkalmasságot elválasztotta a biológiai alkalmasságtól, és egy másik biológiai folyamattal, az átlagosan elvárható társadalmi éréssel hozta párhuzamba. A társadalmi érettség és szellemi érettség szükségszerûen korrelál, mivel a kor elôrehaladtával a felhalmozott tudás minél nagyobb részét képes megszerezni, ennek következtében egyre alkalmasabbá válik arra, hogy a társadalomban elfoglaljon valamiféle önálló helyet. Tehát ma nem akkor vehet részt szexuális élményben egy ember, ha biológiailag alkalmas, hanem akkor, ha a feltételezzük róla, hogy érett rá. Ezen jogi fejlôdési foknak az alapja a fent említett három ok:

• a pszichológia szerinti gyermekkor vége
• a várható (és fennmaradó) gyermekáldás gazdasági igényeinek kielégítése
• a társadalmi felnôttkor elérése, tehát a modern elvárások szerinti gyermeknevelésre való alkalmasság

Egyértelmû, hogy ez a folyamat relatíve újdonság, ráadásul folyamatosan változik, valamiért egyre kiélezettebb erre a társadalom, elég az elmúlt hetek híreit megnézni, Brazíliában egy apát tartóztattak le, mert megcsókolta a lányát, egy másik családot meg azért hurcoltak meg, mert lefényképezték a lányukat fürdés közben. Fontos tehát meghatározni, hogy miként válik áldozattá valaki, mikortól számít áldozatnak.

Az áldozatok között el lehet választani azokat a fiatalokat, akik tudják, hogy a felnôtt mit akar tôlük, tehát a maguk szellemi felkészültségével áruba bocsátják magukat (ami nem egyenlô a prostitúcióval, inkább az idôsebb pénzes emberekhez vonzódó attraktív fiatalok jelenségével mutat párhuzamot, amely nem mutat  nagyobb szellemi fejlettséget mint ha az elkövetô a cukrosbácsit követné). A fiatalok másik kategóriája az, aki teljes mértékben áldozata a felnôttnek, nem tudja az mit akar, és a gyermeki szemmel csábító ajánlat másik oldalát nem látja.

Ez az áldozati oldal, és mind a jog, mind a társadalmi megítélés, mind a pszichológia (esetenként a pszichiátria) számára létezô jelenség a másik oldal is, az agresszoré. Az esetek jelentôs részében az agresszor oldalán nem olyan ember áll, aki tudomásán kívül áldozatává válik ennek a társadalmi változásnak. Nem az arab és indiai kúlturkörben mindmáig természetes gyermekházasságok (gyermekek egymással, vagy felnôttel történô összeházasítása) felnôtteit tartoznak ebbe a körbe, hanem azok -újfent hangsúlyozom, az esetek jelentôs részében- akik valóban pedofilek tehát gyermekkorúakhoz vonzódnak, illetve azok, akik valamilyen okból kifolyólag saját korosztályukkal nem tudnak kapcsolatot teremteni, és szükségük van a kor és a társadalomban már elfoglalt pozíciójuk által nyújtott elônyre.

A határesetek száma is óriási, azonban ezek az esetek jelentôs hányadánál nem jutnak a jog elé, legfeljebb a közvetlen környezet megítélése változik. Az a 19 éves, akinek 17 évessel van kapcsolata nem válik pedofillá, noha a jog elôtt egyikük nagykorú, a másik pedig fiatalkorú. Ugyancsak nem lesz alanya az a 15 éves, aki egy 13 évessel kezd kapcsolatba (akár egy gimnáziumi gólyatáborban), mert valamiképp a társadalmi megítélés legfeljebb megvetéssel kezeli, de semmiképpen sem tartja veszélyesnek. A gimnáziumi tanárt, akinek viszonya van egy diákkal, elítéli a társadalom, de veszélyességét tekintve megoszlanak a vélemények.

Az agresszori oldalon tehát azokat a felnôtteket ítéli el a jog és a társadalom egyértelmûen, akik a gyermekkorúakhoz vonzódnak gyermekkorúságuk, vagy felkészületlenségük miatt. Egyértelmûen nem a szexuális tapasztalatlanság a vonzerô, sokkal inkább az érzelmi vagy testi fejletlenség, amibôl a kettô jog elôtt nem, de társadalomtudományi szempontból egyértelmûen elválasztandó. A testi fejletlenséget keresô, ahhoz szexuálisan vonzódó felnôttek számára komoly piac van a jog elôtt felnôtt nôk között. Elegendô a lolita szóra (ami már régen elvált Nabukov regényétôl) rákeresni, és egészen komoly kínálat van azokból a lányokból, akik akár lehetnének kiskorúak is, de testük mutogatása megáll a jog elôtt. Vajon ez kiskapu a rendszeren a gyermekekhez vonzódóak számára, vagy azok, akiket a gyermekhez szexuálisan vonzódnak kimondottan a jogi szempontból gyermekeket keresik? 

A lolita képeket nézegetve látszik, hogy a gyermekséget akarják hangsúlyozni a képek készítôi, a lányok copfot viselnek, sablonos gyermekszínû szobákban vannak, nem ritkák a környezetben a plüssállatok, minden azt akarja hangsúlyozni, hogy itt kislányokról van szó. Tipikusan nem hivalkodó fehérnemût hordanak, testtartásuk sem akar hivalkodó lenni, legalábbis nem a hivalkodásnak abban a vizuális értelmében, amit a pornográf tartalmaknál a felnôtteknek számító nôktôl megszoktunk.

Természetesen a fejletlen testhez vonzódásnak van az az extrém formája, amilyen fejletlent már nem lehet nagykorúak között találni. Ennek az szélsôséges ízlésnek már nem tud eleget tenni fejletlen nagykorú, ezek az agresszorok a pedofilok, akiket a társadalmi megítélés annak tart, azok, akik kizárólag gyermektestûekhez vonzódnak, akik ráadásul kizárólag fejletlen személyiséggel és fejletlen testtel tudják elképzelni az együttlétet. 

Egy kis kitérô:

Ezzel gyökeres ellentétben áll az a kép, amely a napokban lett híres, amin egy egyértelmûen gyermekkorú lányt felnôttesen kihívó pózba állítottak. A képen egyértelmû és szándékosan hangsúlyozott az ellentét a lány kora és a póz között, tehát a célja és célközönsége is egyértelmûen más, mint a gyermekeket (vagy jogilag felnôtteket) gyerekként beállító képek esetében. 

Valószínûleg ez az a kép, amit a valódi pedofil elképzel, a felnôttként viselkedô gyermek.

Kérdéses, hogy agresszor lett -e a fénykép készítôje pusztán a fénykép elkészítésétôl, és áldozat lett -e a fénykép alanya. Fôként annak tükrében érdekes ez, amiképp meghurcolták a saját lányukat fényképezô családot ld. fent.

Az agresszorok másik köre az, aki azért létesít kapcsolatot gyermekkorúakkal, mert a saját korosztályával nem tud. Olyan fiatalokat keres, akik nem utasítják vissza, hiszen pusztán a kora, és az anyagi függetlensége vonzó. Ezt a típust nem a testfelépítés vonzza, hanem valójában a szellemi kiskorúság, ami nem jár szükségszerûen külsôre testi fejletlenséggel, amiképp a nagykorúság sem jár szükségszerûen fejlett testtel. A pedofilok egy másik köre szexuális kapcsolatot nem is keres, csak szoros érzelmi kapcsolatot gyermekkorúakkal, ami ettôl megszûnik büntethetônek lenni, azonban pontosan ugyanaz a jelenség.

Újabb kitérô:
Érdekes módon az alapvetôen férfiközpontú szemléletünknek köszönhetôen azt hisszük -és eddig én is csupán a gyermektestû lányokról írtam- hogy a gyermekekhez vonzódás (akár szexuálisan akár csak érzelmileg) kizárólag férfi tulajdonság. A nyugati társadalmon belül is megoszlik a megítélése, ha egy fiatalkorú fiú szexuális kapcsolatot létesít egy felnôtt nôvel, azt sokkal kevésbé tartjuk a gyermek fejlôdésére veszélyesnek, legalábbis Európa eddig ebbôl a szempontból megengedôbb. 

Emellett a fiatal fiúkhoz vonzódó férfiak esetében még súlyosabb a társadalmi megítélés. 

A jog minden esetben az agresszort bünteti -ezért használtam én is ezt a szót-, mivel egy felnôttôl elvárja, hogy tiszteletben tartsa a jog és a társadalom azon szokásait, ami életkorhoz köti a szexuális kapcsolatot. Abban az esetben is elvárás ez, amikor a gyermek látszólag tudatában van a szexuális hatásának, illetve tisztában van a szexualitás mûködési mechanizmusával.

A kérdés azonban bizonyos esetekben nyitott, mi is a büntetés oka és célja. Alapvetôen (ld. pszichológia) az a feltételezés, hogy az egészséges szellemi fejlôdésnek a megfelelô korban és megfelelô módon átélt szexuális élmény fontos része. Az a felnôtt, aki ezt a természetes folyamatot megzavarja, egyértelmûen alanya a társadalmi bosszúnak, illetve mivel feltételezhetôen a magatartása nem változik, az elkülönítése preventíven is fontos. 

A konkrét esetben azonban két dolgot szögezhetünk le: Polanski az eset óta eltelt 30 év alatt nem követte el újra a cselekményt, tehát feltételezhetôen ha vonzódik is a gyermektestûekhez, ezt sikerült a jog elôtt feddhetetlen módon kiélnie, a prevenció tehát ez esetben (a fogalmi zavar is izgalmas, utólagos prevenció) értelmetlen.

A másik a társadalmi bosszú, ami az egészséges fejlôdés megzavarása felett érzett düh vált ki. Azonban szintén az idô nem igazolta ebben az esetben a megzavart fejlôdés káros hatását, lévén hogy az áldozat felnôtt, és felnôtt személyiségként sem kívánja az elkövetô megbüntetését. A bosszúnak ezen részét ugyancsak árnyalja, hogy a gyermek már nem volt szûz amikor Polanskival találkozott, tehát az egészséges fejlôdését már megzavarta korábban egy ismeretlen. Ez nem csökkenti a tettet, ugyanis feltételezhetôen Polanski nem tájékozódott errôl, és mérlegelt ennek tükrében, feltételezhetôen ugyanúgy elkövette volna tettét, ha a kislány szûz. Ha analógiát akarnánk keresni, a bosszú szempontjából -ugye a fejlôdés megzavarása- ez olyan, mintha egy kirabolt házat újra kirabolna valaki. (az analógia nem az áldozat szempontjából jó, hanem a bosszú indoka szempontjából)

Polanskit ennek ellenére természetesen utol fogja érni a társadalom bosszúja, egyrészt mert a modern társadalmak kitartanak amellett a többször cáfolt gondolat mellett, hogy a büntetés visszatartó hatású a többi potenciális elkövetô számára, másrészt mert híres, és a jog elôtti egyenlôséget nem is lehet szebben kifejezni, mint egy híres ember ellen 30 éve hozott ítéletnek a végrehajtásával.