Két ember a kamera elôtt, de talán már a kamera sincs ott, mi vagyunk ott, egyenként mindenki, éppen csak nem tudunk beleszólni. Minek is tennénk, Palya Bea mesél, mintha egy kávézóban, vagy itthon nálunk a nappaliban ülne.

Az újságíró már nem újságíró -újságíró volt mielôtt leült volna beszélgetni, és újságíró lesz miután végetér az interjú- az interjúalany már nem híresember -híresember pedig, messzeföldön hallgatják, itthon is szeretjük-. Mintha egy lányszobába tekintenénk be, két lány beszélget, ámulva nézik mit mondanak a barátok a híresemberrôl, hallgatják a dalokat, csaponganak a témák közt.

Szakmailag lehetnének kifogásolható részek, hosszú, meg nem szakított, magukba csavarodó, fonalukat vesztett monológok, furcsa közbekérdezések, megszakított gondolatok, de ez nem egy interjú, amolyan szokványos, ez a sok jólfésült unalmas interjú között egy igazi, kócos, emberi beszélgetés.

Beszélgetés kettejük között -és álljon itt bitbevésve Széphelyi Petra neve- ahol mégsem érezzük magunkat voyeurnek, nem lestünk bele, hanem részesei vagyunk, éppen csak bele nem szólhatunk. Éppencsakhogynem.

Hosszú idô óta elôször éreztem azt, hogy jó beszélgetést láttam. Kepes is nagyon jó, de vérprofin adagolt, finomkodó, Vámos is nagyon jó (volt), de a nappali-jellegû berendezés ellenére nem teremt(ett) olyan otthon-hangulatot, mint itt a két lány a rettenetesen mû környezetben, nem is feltétlen (volt) célja, de nekem ez rendkívül tetszett. Nem katarzis, egy kellemes emlék, egy mosoly.

Szerencsés találkozás volt, két ember találkozott a stúdióban, sallangoktól mentesen. Mindez az Echo TV-n, egy éjszaka közepén ismételve a Körhinta címû mûsorban.