Egy közösség kialakulását attól a pillanattól datáljuk, hogy megjelenik a mi fogalma. A mi szükségszerûen kizáró fogalom, és semmi értelme (és történelmileg sem alakult ki a közösségekben) addig míg nincsenek ôk. A mi arra született, hogy kizárja ôket, hogy megfogalmazza az azonosságot szemben a mássággal, az emberek egy csoportját kijelölje, és kizárja a világból. Amíg nem találkozik mássággal, vagy amíg nem érez hasonlóságot, addig az egyes ember áll szemben másokkal, ti és én, te és én, szükségessé akkor válik, amikor konfliktus van két halom (szándékosan nem csoportot írok) ember között. A közösség belsô összekötô erejét a veszély érzete adja (a modern politikában -most is itt nálunk- folyamatosan a külsô veszéllyel kovácsolnak közösségeket, ezért demonizálják a politikai ellenfelet), tehát a definíció folyamatosan a negálásból indul. A mi iránti igény az egyes emberek összekötése és megkülönböztetése másoktól.

 idáig írtam délután hatkor, még a munkahelyemrôl... éjszakára pedig már volt lunánál ugyanilyen címmel bejegyzés. Szép pillanat.

Ugyanakkor van egy modern mítosza is a mi-nek, az, amirôl andris kommentje szól. Az a mi, ami több, mint az egyének összessége, amikor a közösség mint értékteremtô jelenik meg, sôt önálló értéket kap. Ennek a gyökere érdekesmód nem az emberpárban van, hanem a civil társadalomban, és a polgárság kialakulásának korszakához datálódik. A közösség érdekérvényesítô képessége ugyanis ott jelenik meg elôször, egyenôtlen viszonyok közt, szemben a feudális (primus inter pares) elvvel, illetve feudális szövetségek gyakorlatával, ahol egyenlôk szervezôdnek szövetségbe egyenlôk ellen. Az alapvetô mi a nukleáris családban nem alakult ki, sokkal erôsebb (közösség szempontjából) a vérvonal, a linearitástól függôen az anyai, vagy apai vérvonal, tehát a név mint maga az alap család.

Ebben a környezetben kialakul a közösség erejének a mítosza, és ezt vetítjük át a modern korban az emberpárra is. Ez a mi nem az, ami nem ôk, hanem az én és te vágya a szövetségre lépésre, és a szövetség erejének megtapasztalására. Ez nagyon mechanikusnak tûnik, de a párkapcsolat tulajdonképpen egy szövetség, amit két ember köt, közös céllal és kölcsönös akaratban. Az így kialakított közösség belsô összekötô ereje nagyobb, mint az egyes tagokat bárhova kötô más erôk, legalábbis definíció szerint. A valóság azonban sokkal inkább az, amit luna ír le "valamiféle én-kierjesztés lesz belőle", és vissza is vezeti az etológiai alapokra dominancia-viszonyra. Tehát mi-nek neveztetik, miközben valójában nem alakul ki a közösség érzés, hanem belsô erôviszonyok harcából áll. Itt visszautalnék arra, hogy történelmileg nem alakult ki a nukleáris család részérôl a mi fogalma (a nagycsaládoknál, klánoknál jelenik meg elôször).

A két embert körüllengô mi érzése azonban mégis valós (lehet), csak nem abban a lányregényes formában, amit "érezni lehet", inkább az egyenrangú, emancipált kapcsolat alapját jelentô hasonló háttér, hasonló kulturális környezet, a résztvevôk fölött fennálló mi egy kis kiszakított részei lesznek.
Reflektálnék is azonnal "talán inkább az, hogy valakit annyira érdekesnek, vonzónak, izgalmasnak találsz, annyira tetszik benne valami, hogy szeretnéd, ha ott lenne a mi levegőben". Ezeket az érzéseket a hasonlóságra ("hasonló a hasonlót szereti") vezetem vissza, és ebben az esetben valóban van mi a levegôben, csak egészen más forrásból táplálkozva, mint azt szeretnénk hinni.

A gyakorlatban a mi folyamatos hangsúlyozása valóban dominanciajáték lesz, ugyanis ha mi mindig egységként dönt, mozog, akkor valójában a közösségen (páron) belül dôl el, hogy hogyan dönt, hova mozog. mi megyünk a szülinapra... már megint a te barátaiddal kell töltenem a péntekemet? és elveszíti a közösség erejét. Az ilyen módon felbomló közösség (amit a belsô folyamatok bomlasztanak) nem lesz alkalmas arra, hogy kialakítsa az önvédelmi kizáró mi fogalmát, és a legrosszabbkor nem képes egységként dönteni.