igazi csemegét kaptam lunától, nagyon szépen megjelenik benne az, amit nem írtam le a fejlôdés mítoszáról

Az ember fejlôdése, és az ember felett álló helyes és helytelen feszegetése.

Alapvetôen tudjuk, hogy az ember fejlôdik, a genetikai változás állandó, van a Hadtörténeti múzeumban egy kiállított sodronying, méretre nôi S, tulajdonosa pedig korának egy óriása volt, Kinizsi Pál, akinek hatalmas erejérôl szóló mesékre mind emlékszünk. Alapvetôen tudjuk, hogy az ember egyre nagyobb fizikai méretet ölt, a nôk mellbôsége is folyamatosan növekszik, mindez pedig a darwini elvek mentén, a természet sajátos génmanipulációs eljárásának, az evolúciónak a következtében. Hogy csak ennél a két attribútumnál maradjak, aminek a magyarázata is kézzelfogható, a magas férfiak, és a nagymellû nôk nagyobb valószínûséggel találnak párra, mint a többiek. Statisztikailag tehát ezek a gének teljesítik jobban a fittest and best darwini kitételét. Itt fel sem merül a helyesség kérdése, hiszen a biológiát nem szoktuk megkérdôjelezni, ezek a sajátos szempontok érvényesülnek és hatnak az emberre mint fajra.

Van a génmanipulációnak egy másik érdekes fajtája, amit az ember vezetett be morális alapon, a társadalom nem kizárólag a faj- és létfenntartás szempontjából fitt (fit) tagjait is fenntartja, életben tartja, sôt bizonyos szempontból preferálja. Hiába alacsony -férfi- vagy kismellû -nô-, ha olyan viselkedésnormákat követ, amelyek a társadalmi túlélés szempontjából kedvezôek, akkor a korábbi biológiai szempontot (ahol a biológiai fenntartás volt a szempont, vö. erôsebb kutya) felváltja a társadalmi túlélési forma preferenciája, és szintén örökít ebbôl valamit, noha nem genetikai, hanem nevelési úton. Ez bizonyos szempontból egy kulturális evolúció, amiben a kulturális tudás a biológia génkészlettel párhuzamosan vándorol. Természetesen a kettô párhuzamosan érvényesül, tehát két azonos virtuális attribútummal rendelkezô ellenkezô nemû közül a magasabb vagy nagyobb mellû a preferált. Itt sem tehetjük fel a helyes, vagy helyetelen kérdését, hiszen a kultúra mi magunk vagyunk, értékítéletet hozni lehetetlen. (arról nem beszélve hogy minden értéket hordoz ;))

Említem az életben tartást, a darwini elvek egyike a nagyméretû populációból az egyedfejlôdés folyamán elhulló egyedek automatikus kiválasztódása is, tehát a környezet is szerepet játszik a legerôsebb egyedek kiválasztásában. Ez az, amit a morál és a társadalom automatikusan felülír. Senkit sem hagyunk meghalni, a biológiai szempontokat felülírja a morál, a társadalmi szempont, és soha ki nem derül, hogy valójában biológiai szempontból mely egyedek érvényesítik az életképesség alap kérdéseit. Ez az a pont, ahol feltehetjük a helyes helytelen kérdését, mert ez valóban morális terep.

Ugyanilyen morális kérdés, amikor a természetes szelekciót kiváltjuk fajtanemesítéssel (ami a génmanipuláció lassú formája), vagy génmanipulációval, és nem a biológiai szempontokat, hanem kulturális szempontokat erôltetünk a paradicsompalántára. Az a paradicsomfajta számít túlélônek, ami nagyobb, hibátlanabb és pirosabb. A biológia ilyenkor némiképp visszaharap (gondoljunk a kergemarhakórra a belterjes angol tenyészeteken belül), és megváltoztatja a koncepciónkat a génmanipulációról, reagálnak is azok, akiknek erre reagálni kell.

Az idôt ugyanakkor nem lehet megállítani, a felvilágosodás korában már volt erre kísérlet (nemes vadember, vissza a természethez etc.), de az emberi társadalom nem kíván régi értékeket konzerválni tartósan. Idôrôl idôre változik a konzervativizmus koncepciója is, utánaigazít a világ órájának (most éppen az aranykorszaknál tartunk, a boldog békeidôkhöz nyúlik vissza a konzervatív gondolkodás, -polgári értékek, egy kis keresztény felhanggal és szalon antiszemitizmussal spékelve-). A mi generációnk is követi ezt, bizonyos átalakulóban lévô értékeket kiemelünk és megsiratjuk, a könyveket, a helyesírást, a kézírást, Csillebércet, úttörôvasutat, a KISZ-t, mindenki ízlése szerint. 

Az értékek változnak, és új értékek születnek. A számítástechnikai analfabetizmus fogalma is megjelent, szörnyülködve gondolunk rá, hogy bizonyos társadalmi rétegek "be sem tudják kapcsolni a gépet", hasonló szörnyülködéssel, mint szüleink generációjának számítógéphasználói "azt sem tudják mi az, hogy bináris rendszer, de használják a gépeket". Bizonyos tudások elavulnak (ki tartja ma a kalligráfiát szükséges ismeretnek? -nagymamám még tanulta), mások felértékelôdnek, az értékrendszer pedig bizonyos oszcillációval, de folyamatosan követi ezt a változást, és fejlôdésnek nevezi.