Sok szépet láttam már, tájakat, embereket, a természet sok csodáját, kultúrákat, viselkedéseket. Ha behunyom a szemem, a legtöbbet fel tudom idézni, egyetlen szempillantás alatt magam elôtt látom a helyeket ahol jártam, illatokat, esôt, szelet, trópusi meleget, tavi szelet vagy éppen száraz éjszakák hidegét a bôrömön, . Embereket látok, ismerôs és ismeretlen, valószínû és valószínûtlen arcokat, mosolygást és haragot, nyüzsgést és békét, hangokat, szemeket, mozdulatokat.

Nem idilliek a képek, nem rosszul megírt ponyvák közhelyei, ugyanannyi jó és rossz keveredik bennük, mint a valóságban. Bárhol és bármikor lehetek. Idô és távolság nem számít, az emlékezésnek és az elképzelésnek nincsenek határok.

Nápolyban voltunk, este volt, tavaszias nyár mögöttem az utcán, ha ott van az ember, mi mást képzelne el mint azt ahol van. Egyértelmû. Ha pedig ott van, akkor nem is elképzelni kell, apró részletekkel leírni és erôsen rágondolni, csak nézni és befogadni, éppen csak félszavakkal, mozdulatokkal mutatni a másiknak, hogy nézze csak, most érkeznek vissza a halászhajók, milyen erôs halszagot hoznak, nicsak ott meg egy icipici egykutas benzinkútnál tankol egy robogó. Amolyan hétköznapi képek, amik csak az utazókat fogják meg, messze az idilltôl, közelebb a valós élethez.

Hétköznapi helyeket jó elképzelni, hétköznapi helyeken igazán jó lenni, amik éppen attól különlegesek hogy elképzeljük ôket, és ott vagyunk. Ünnepi pillanat minden utazás, valami új születik, kocsmák füstjében is megérezzük hogy más a levegô, hogy fûszeres az éjszaka, halljuk hogy kint csepeg az esô.

Megint utazunk, megint különleges helyre  de most nem is a helyet képzeljük el, hiszen ismerjük, ott van a másikunk,  hanem magunkat, egymást, ott. 

Mert utazni jó.