meg sem tudom mondani milyen hosszú a csend
elvesznek a napok, órák, a hetek, percek
a tegnap reggel történelmi távolságba vész,
az elmúlt hetek egyetlen pillanatként repültek el mellettünk és felettünk
mi pedig benne, vele,
az idô széles lóhátán, összeterelve elveszett perceket,
évek-hosszú nyájat terelve egy karámba, egy szóba sûrítve száz oldalakat

a tér is repül, pördül, forog és áll, ringlispil
utazunk szavakon, utakon, meséken, zenében, mondatokban, félszavakban
ki sem mondott kérdésekben, fel sem merült válaszokban, néma bólintásba sûrített mondatokban
repülünk és megérkezünk...

oly sokszor megérkeztünk

hol itt vagyunk hol ott,
hol kétfelé de egymásra találunk,
hol egyfele de ketten,
egyikünk és másikunk
emitt és amott,
emitthon és amotthon,
mindig együtt

voltunk szorult helyzetben, együtt, de az elsô sorban mindketten, elsôsorban ketten, elsôsorban együtt
volt kaland állandó biztonságban,
voltunk szép nyugalomban sosem unalomban, fáradtságban és kipihent viháncolásban,
voltunk süteménnyel terhelt feszélyezett kirobbanásban, nevetô némaságban
voltunk emígy és amúgy immáron és éppenképp

és mi még mindig írunk egymáshoz, egymásnak, már egymásról, már rólunk
minden kiszélesedett köztünk, a mondanivaló is megváltozott, az egész világ szokszor megpördült körülöttünk,
út a lábunk alatt, felettünk az ég

mindvégig szerelemben