itten luna örömködött mitagadás, nem egyedül

de nem csupán megérkezett az a két szép gyûrû, hanem ránk nem jellemzô sietséggel -ugyan mire is gondolok- azon melegében fel is húztuk egymás ujjára.

illetve hát nem is úgy van az

jó ideje elmúlt az, amikor már mindketten tudtuk, hogy mi olyan nagyon egymásraleltünk, hogy ezt most már csak a halálnak érdemes abbahagyatni velünk

az meg még korábbi, hogy volt nekem egy elképzelésem  arról, hogyan nézzen ki egy gyûrû ami engem majd a páromhoz köt. tudtam, hogy kell benne lenni valami nagyon kemény, tartós fémnek, ami szilárdságot sugároz és valami értékesnek, ami értéket jelent (ö ö ez elég egyértelmû kapcsolatnak tûnik). megterveztem, megrajzoltam, konzultáltam, majd addig-addig konzultáltam tervezgettem rajzolgattam, míg meg nem untam... akkor indult a keresgélés, és lám, meglett az, amit szerettem volna. kívül wolfram, belül ezüst (gyorstalpaló szimbolika: ezüst-hold(luna)-nô).

és tetszett, nem csak nekem, kettônknek tetszett. pontosan arra, hogy szimbóluma legyen egy összekötésnek. két élet összekötésének.

megjött hát, kezünkbe vettük (prózai betétként közben elmentem egy állásinterjúra), majd anélkül, hogy felhajtottunk volna, hangosan ezzelazzal ünnepeltünk volna, egymáshoz jegyzôdtünk. csak a fülébe súgtam kérdezve, hogy akar -e a feleségem lenni (na jó, azért ezt leírni is bizsergetô), amire azt mondta hogy igen, és huss, máris jegyespár lettünk.

jó ez nagyon

messze nincs még vége ám, mindennek van visszhangja. a gyárban elhangzottak a kötelezô poénok, nagymamák pityeregnek (egy a négybôl eddig), szülôk meghatódnak, barátok helyeselnek, egyszóval halad minden(ki) a konvenciók útján 

azért még félek tôle, hogy milyen performansz vár rám lunaszülôk színe elôtt
azt az igazi ízes formális lánykérést sikerült olyanná tenni, mint amilyenek mi vagyunk (a hagyományügyi koprocesszorom rég elromlott), de ott lebeg a fejem felett a valamitmondjazért

minden nyavajgás ellenére édes kötelesség