Majdnem minden áldott nap, amikor jövök hazafele a Pozsony utca és a Radnóti utca sarkán áll egy ember. Az ember cigány, maximum harminc éves lehet, a súlya kétszerese a magasságához mérten ideálisnak mondhatónak, fogai nyomokban vannak (ami megvan, az is a fele annak, amilyennek lennie kellene, színében pedig fogra emlékeztet legkevésbé), de mosolyog. Mindig nagyon mosolyog.

Túlhúsos karjaival húsz-harminc csokor évszaknak megfelelô virágot ölel, mosolyog befele a kocsik ablakain, és a tilos jelzés alatt megpróbálja eladni ôket.

Legelôször azt hittem hogy  megpróbál megszabadulni a sors furcsa fintora miatt nála ragadt készlettôl, de ahogy múltak az alkalmak, egyre inkább úgy tûnt, hogy ez számára küldetés. Kereskedelmi tevékenységnek nem tekintem, mert akármilyen késôn is érek haza, a karjában még mindig annyi virágot tart, amennyit éppencsak elbír.

Talán másodszor láttam ott, késô is volt, majdnem nyolc óra, meleg este volt, a kocsi ablaka lehúzva, a virágosember elkezdte bepakolni az ölembe és  a mûszerfalra a virágokat. Nem meglepô módon a standard cigányt beszélte, az ilyenkor elvárható Fônök megszólítással, a klasszikus cigányos árképzéssel. Ha kettôt veszek ugyanannyi, mintha hármat, és az ára annyi, amennyi van nálam, de az kevés, éppen annyiba kerult neki egy is, de egyefene, haverok vagyunk odaad érte kettôt, nincs véletlenül még egy ekkora pénzem, mert akkor odaadná a harmadikat is, és nem vesztene rajta.

Ezeknek az üzleteknek mindig az a vége, hogy én úgy érzem túl sokat adtam érte (noha nem, már ha kereskedelmi egységhez hasonlítom), mégis valahogy úgy érzem megaláztak. Nem tudom megmagyarázni miért, de amikor nincs kialakult elképzelésem valaminek az áráról, és az eladó gyôz meg róla, hogy az jó ár, átverve érzem magam. Virágboltban nem, ott azt mondják annyi, ki van írva, mire a fizetéshez érünk, már tudom mennyibe fog kerülni, felkészülök, hátlegyen, és fizetek.

Azóta nem vettem tôle. Minden nap, amikor ott látom, rágyújtok. Éppen akkor, éppen ott, mert ha el vagyok foglalva, nem szól hozzám. Félek tôle, mert ha szemkontaktust teremtünk, akkor meg kell gyôznöm, némán a le nem húzott ablakon át, hogy nem, én nem akarok virágot venni. Pedig szeretnék. Tényleg, annyira jó ötlet lenne minden nap meglepni lunát egy csokor ilyenolyan virággal, a szolgáltatás ötlete teljesen jó, mégsem veszek tôle.

Mert nem tudom mennyibe kerül. Mert tudom hogy ha kétezresem van, akkor a nyakamba sóz négy csokorral, de vissza nem ad. Mert tudom hogy nem úgy menne, hogy én odaadom a pénzt, ô átnyújtja a virágot és a visszajárót, majd megköszönjük és elbúcsúzunk. Hanem mindenképpen ô járna jól, én meg nem. Még akkor sem, ha olcsóbban adja oda, mert akkor meg egy fél szóval elültetné bennem a lelkiismeretfurdallást.

Egyszóval nem tiszta az üzlet.

Bolíviában majd minden nap ugyanott vettem meg a cigarettámat, egy idôsnek tûnô (ez az indiánoknál 40 és 120 között bármennyi lehet) asszonytól. A cigarettának az egész városban "szabott" ára van, ha jól emlékszem 4 boliviano. Amkor a negyedik hónapja jártam hozzá, a cigaretta ára kicsit csökkent. A végén már 3 boliviano környékén volt. Csak nekem, csak nála. Egyre szívesebben jártam hozzá mást is megvenni. Ott mindenen alkudni kellett, aki nem alkudott, az drágán vásárolt. Megszoktuk, alkudtunk. Mégis mindennek tudtuk az árát, tudtuk mi a legalacsonyabb amiért egy gringónak -egy fehérnek- eladják. Addig az árig lealkudtuk, és megvoltunk. Néha pedig kaptunk nagyobb kedvezményt, amiért megszerettünk egy-egy árust. Tiszta üzlet, ismert játékszabályok. Pár hónap alatt már nevettünk a turistákon, hogy milyen árakon vásárolnak. Összenevettünk a helyiekkel.

Itthon nem ezek a játékszabályok, amiket megszoktam, és nem akarom virágra alkudni a Pozsony utca sarkán. Nem. A virágosember pedig elveszített egy potenciális vevôt.