A szentség egy alapjában félreértett gondolat, sosem kötôdött jobban emberentúlihoz, mint amennyire a profán kötôdik emberihez. Mindkettô emberi, nagyon emberi. Az ember emelte a szentségeket és tekint most úgy rájuk, mint az embertörténet gyermekded, mosolyogtató gondolataira. Diadalmasan okos korban vél élni, okokat és okozatokat vél látni lépten nyomon, amikor az ész uralkodik és mindent összeköt a kauzalitás. A szentséget pedig számûzi a történelem területére, elmúlt korokból ránk maradt vallások közé.

Pedig az ember ma is építi a szentséget. Nem a vallásként tisztelt és ismeretlen technológia (milyen kevesen tudják mitôl mûködik körülöttük a technikai világ), a pénznek és javaknak emelt templomok (de szeretik az esztéták így hívni a bevásárlóközpontokat) testesítik meg a szentséget, hanem továbbra is ugyanazok a fogalmak, elvek, szimbólumok, amik mindig is vonzották.

A szent nem a tudás határán lévô istenségekhez kötôdik, a tudáson innen szolgálja az emberek azon igényét, hogy értéket adjanak érzéseiknek és megnevezzék azokat, hogy értelem helyett érzelemmel töltsenek fel helyeket, neveket, idôket és szimbólumokká változtassák ôket. A profán a földhözragadást szolgálja, az ember emberi természetébôl kiindulva keres okot és okozatot, keresi az esendô vágyakat a döntések és folyamatok hálózatában.

Mind a szent, mind a profán értelmezés ugyanannyira helytálló. Egymás mellett élô valós értelmezések ezek, amik a megfoghatatlan valóság más oldalai, de egymással szembeállítani nem szabad ôket, keverni még kevésbé. A valódi blaszfémia a szent pillanat profán megtörése, egyesek szent gondolatainak profán értelmezése. Ugyanolyan helytálló a házasságot mint intézményt vagyonközösségnek tekinteni, mint két ember szent közösségének, mégsem ugyanaz, mégsem a vagyonközösségre gondol két ember, amikor házasságra lép.


Pedig szolgálja az embert a szentség, a nosztalgia szépségét is ez adja, többlet töltettel látja el a múlt pontjait, pillanatait az emlékezés, bármiképp is értelmezte a múltban, amikor az jelen volt. Hétköznapi szavaknak az új értelmet, az ember korát jelöli, életmódját sírja vissza velük. A Fiatalság, az Ártatlanság két szép példa, amit csak azok értenek, akik erre visszanéznek.

Egy meghitt pillanat szent, egy gyakorlati gondolat profanitása egyszerre széttörí. Világunk, életünk profán fogalmak között telik, a szentség pillanatai érzékenyek, mint a szappanbuborékok. Kevésbé racionális korokban a szentség fogalmai voltak általánosak, és a profanitás volt illékony, (példaként megemlíteném az istennek nem tetszô ámde ma racionálisnak tartott gondolatok megfogalmazóinak megcimkézését. Ôrültek voltak ôk a szentség szemében).

Az embereknek pedig van igénye szentségre, csak ki ki másban, máshol, másként leli meg.

Végül ne feledkezzünk meg Mircea Eliaderól sem, minden tisztelet az övé.