A szentség egy alapjában félreértett gondolat, sosem kötôdött
jobban emberentúlihoz, mint amennyire a profán kötôdik emberihez.
Mindkettô emberi, nagyon emberi. Az ember emelte a szentségeket és
tekint most úgy rájuk, mint az embertörténet gyermekded, mosolyogtató
gondolataira. Diadalmasan okos korban vél élni, okokat és okozatokat
vél látni lépten nyomon, amikor az ész uralkodik és mindent összeköt a
kauzalitás. A szentséget pedig számûzi a történelem területére, elmúlt
korokból ránk maradt vallások közé.
Pedig az ember ma is építi a szentséget. Nem a vallásként
tisztelt és ismeretlen technológia (milyen kevesen tudják mitôl mûködik
körülöttük a technikai világ), a pénznek és javaknak emelt templomok
(de szeretik az esztéták így hívni a bevásárlóközpontokat) testesítik
meg a szentséget, hanem továbbra is ugyanazok a fogalmak, elvek,
szimbólumok, amik mindig is vonzották.
A szent nem a tudás határán lévô istenségekhez kötôdik, a
tudáson innen szolgálja az emberek azon igényét, hogy értéket adjanak
érzéseiknek és megnevezzék azokat, hogy értelem helyett érzelemmel
töltsenek fel helyeket, neveket, idôket és szimbólumokká változtassák
ôket. A profán a földhözragadást szolgálja, az ember emberi
természetébôl kiindulva keres okot és okozatot, keresi az esendô
vágyakat a döntések és folyamatok hálózatában.
Mind a szent, mind a profán értelmezés ugyanannyira
helytálló. Egymás mellett élô valós értelmezések ezek, amik a
megfoghatatlan valóság más oldalai, de egymással szembeállítani nem
szabad ôket, keverni még kevésbé. A valódi blaszfémia a szent pillanat
profán megtörése, egyesek szent gondolatainak profán értelmezése.
Ugyanolyan helytálló a házasságot mint intézményt vagyonközösségnek
tekinteni, mint két ember szent közösségének, mégsem ugyanaz, mégsem a
vagyonközösségre gondol két ember, amikor házasságra lép.
Pedig szolgálja az embert a szentség, a nosztalgia
szépségét is ez adja, többlet töltettel látja el a múlt pontjait,
pillanatait az emlékezés, bármiképp is értelmezte a múltban, amikor az
jelen volt. Hétköznapi szavaknak az új értelmet, az ember korát jelöli,
életmódját sírja vissza velük. A Fiatalság, az Ártatlanság két szép
példa, amit csak azok értenek, akik erre visszanéznek.
Egy meghitt pillanat szent, egy gyakorlati gondolat
profanitása egyszerre széttörí. Világunk, életünk profán fogalmak
között telik, a szentség pillanatai érzékenyek, mint a
szappanbuborékok. Kevésbé racionális korokban a szentség fogalmai
voltak általánosak, és a profanitás volt illékony, (példaként
megemlíteném az istennek nem tetszô ámde ma racionálisnak tartott
gondolatok megfogalmazóinak megcimkézését. Ôrültek voltak ôk a szentség
szemében).
Az embereknek pedig van igénye szentségre, csak ki ki másban, máshol, másként leli meg.
Végül ne feledkezzünk meg Mircea Eliaderól sem, minden tisztelet az övé.
Utolsó kommentek