"A történelem démonai visszatértek. Hogy megint beburkolják ôket a régi, forradásos bôrbe, és visszaráncigálják ôket oda, ahol valójában élnek. Ahol a Szeretet Törvényei megszabják, kit kell szeretni. És hogyan. És mennyire."

A gondolat forrása, a beszélgetés folyamának újabb cseppje

Létezik -e az egyén értékrendjénél magasabb rendû? Lehetséges, hogy én szentül hiszem, hogy helyesen cselekszem, és mások ezért elítélnek? Ha én a saját meggyôzôdésem szerint helyesen cselekszem, el lehet -e ítélni engem bármilyen magasabb rendû erkölcs, vagy morál nevében? (Ismétlem magam, de felhozom az Ötödik pecsét klasszikusnak számító kérdését: Tomóceusztakatiti vagy Gyugyu?)

Tegyük fel, hogy létezik egy abszolút morál, nevezzük ki ennek a tolerancia egyik alapelvét: A szabadságom addig terjedhet, amíg mások szabadságát nem korlátozom.

Ha Mroźek alapkérdésébôl indulok ki, és a saját szabadságomat az engem korlátozó tényezôkön belül húzom meg, valóban szabad vagyok, és ebben engem senki nem korlátoz? Ülök egy széken, és szabad akaratomból úgy döntök, azon a széken ülve maradok az idôk végezetéig. Vajon korlátoz -e engem az a tény, hogy mindez egy kívülrôl bezárt szobán belül van? Ha szabad akaratomból meghúztam a korlátokat a széken ülésben, nem is érzékelem, hogy be vagyok zárva.

Mindenképpen korlátoz a szabadságunkban a saját értékrendünk, hiszen ha mások szabadságánál meghúzzuk a határát, akkor is határt szabtunk. Mégis, ha elvünkké tesszük, szabadnak érezhetjük magunkat saját magunk szabta határaink között. Talán az örömnek nem szabhatunk határt, amíg saját értékrendünknek megfelelünk, amíg saját szabadságeszményünk szerint szabadok vagyunk, addig az örömünk teljes lehet.