Lakástnéztünk.

Láttunk olyat, amiben lehetne versenytfogatmosni, de enni nincs hol.
Láttunk olyat, amiben az ajtót csak akkor lehet kinyitni, ha senki sincs a konyhában.
Láttunk olyat is, ami édeskedves, ha egyikünk feláll, a másiknak le kell ülni.
Láttunk olyat is, amiben kergethetnénk egymást naphosszat, és sosem lennénk otthon.

Legvégül, a csüggedés határán megláttuk a lakást, amit valaki szeretettel újított fel magamagának, utána eladta másoknak, és végül hozzánk került.

Megôrzésre, boldogulásra.

Nem a legjobb helyen a mostani munkahelyekhez, nem is pont olyan, amilyennek megálmodtuk volna -ha álmodnunk kellett volna- de pont olyan, amiben két ember élhet együtt, akkor is ha éppen nem egyszerre akarnak csinálni mindent együtt.

Olyan, ami annyira szép, hogy örömet okozzon körülnézni, de nem nyomaszt egy jelen nem lévô idegen ízlése.
Olyan, amiben meg lehet fôzni két embernek egy vacsorát, és fel is lehet tálalni egymásnak, de nem hiányzik az asztal mellôl még tíz ember, de kettô nem is sok.
Kétszemélyes lakás, ahol mégis lehet vendég az idegen, nem folyik egybe az intimitás és a vendégeskedés.

Megtaláltuk. Itt kezdjük el.