A karácsonyi ünnepkörben Hofher József és Vértesaljai László jezsuita szerzetesek éhségsztrájkkal, több szerzetes és világi pap pedig radikális böjttel fejezte ki szolidaritását a magyar társadalom mind jobban elszegényedő rétegeivel. Szegény Magyarországért – Magyarország szegényeiért mottójú kezdeményezésükre több tízezren írásban fejezték ki együttérzésüket a szegényekkel és biztosították az atyákat támogatásukról.

Ez év február 11-én, a betegek világnapján a két jezsuita, továbbá Barsi Balázs ferences szerzetes és Orvos Levente kaposvári egyházmegyés plébános XVI. Benedek pápához intézett levelükben imádságos támogatását kérték hazájukra és honfitársaikra e nehéz időkben. Fernando Filoni érsek, vatikáni helyettes államtitkár aláírásával, március 3-i keltezéssel megérkezett a helyettes államtitkár szentatya nevében küldött válasza: „A szentatya megköszöni figyelmességüket és érzelmeiket, amelyek motiválták levelüket, szívesen biztosítja Önöket imádságos megemlékezéséről, kíván minden jót, továbbá szívesen küldi apostoli áldását mindazoknak, akik e kérésükben egyek Önökkel.”

Az atyák örömmel vették Benedek pápa válaszát, hogy megértette figyelmességüket és érzelmeiket, vagyis azt az aggodalmat és féltést, amelyet nemzetükért és honfitársaik jövőjéért éreznek.

MNO 2008. március 6.

Movhu ezt úgy értelmezte a blogjában, hogy a pápa nálunk politizál.

Azon kivételes alkalmak egyike ez, amikor a pápát, és az Egyházat meg kell védenem. Ugyanis ebben nincs olyan aktuálpolitikai él (expressis verbis) amibe valóban bele lehetne kötni, hamár a szekuláris állam mellett tesszük le a voksunkat. Az egyháznak ugyanis a krisztusi útmutatás alapján a szegények védelme, istápolása igenis feladata. Tekintsünk el attól, hogy ez a gyakorlatban majdnem kizárólag a szóhasználat, és imák révén valósul meg. N.b. voltam egyszer templomban egy kisebb magyar városban, a bejárat mellett ülô egyetlen koldus kalapja tökéletesen üres volt, míg odabent mindenki hevesen dobálta a forintokat a kosárba.

Movhu ezt írja: "Abban (a Bibliában - tojás) ugyanis soha nem olvashatunk arról, hogy Jézus bármit is politikai szinten kívánt volna megoldani a társadalomban."

Ezzel azért elég komolyan vitába szállnék. A zsidó állam a keresztény idôszámítás szerint 0 és 30 között, tehát abban az idôszakban, amikor a legendák szerint Jézus kifejtette a tevékenységét, nem volt szekuláris állam. A királyok részei a Bibliának, minden izraeli király Bibliai vérvonal, vagy arra vezeti vissza saját magát, Ábrahám vagy Dávid vagy Jákob házára. Nem isteni eredetûek, ezt elôször a judeokeresztény történelemben Jézus állítja magáról, korábban egyiptomban volt ez divatos, viszont mindenképpen olyanoktól vezetik le a származásukat, akiket Isten kijelölt valamilyen feladatra, vagy ígéretet tett nekik. (szövetséget kötött velük)

Ha csak azt az egy momentumot vizsgáljuk meg, amikor a kufárokat kiûzi a templomból: "Bemenve a templomba, Jézus kezdte kiűzni azokat, akik árusítottak és vásároltak a templomban, felborította a pénzváltók asztalait, a galambárusok székeit, és nem engedte, hogy valaki edényt vigyen át a templomon.
Azután így tanította őket: "Nincs-e megírva: Az én házam imádság háza lesz minden nép számára? Ti pedig rablók barlangjává tettétek.""  Jézus itt vallási reformerként lép fel, a fennálló rend ellen cselekszik, és kivívja az írástudók és fôpapok rosszallását:"Meghallották ezt a főpapok és az írástudók, és keresték a módját, hogyan veszítsék el. Féltek ugyanis tőle, mert tanítása magával ragadta az egész sokaságot." Tehát itt is arról van szó, hogy tömegeket befolyásolt, ezek szerint populáris tettekkel (nem populista, hanem populáris).

Gyakorlatilag teljes tevékenysége abban merül ki, hogy Isteni csodákkal alátámasztva új utat akar kijelölni az egyház számára. Mármint a Bibiliában, a valószinûsíthetô valóságot kicsit felejtsük el.

A jelenlegi helyzetben a jezsuiták célját nem ismerjük. Tudjuk, hogy a történelmi egyházak a jobboldalhoz húznak, és azt is, hogy a jelenlegi baloldal intézkedései populista (!) szempontból értelmezhetôek a szegény rétegek elleni, avagy további elszegényedését szolgáló tettekként. Tehát a krisztusi elvekbôl kiindulva a lépés nem elhibázott.

Ha megvizsgáljuk az indokot:  "fejezte ki szolidaritását a magyar társadalom mind jobban elszegényedő rétegeivel" illetve az erre adott választ: "A szentatya megköszöni figyelmességüket és érzelmeiket, amelyek motiválták levelüket", akkor látjuk, hogy ennek önmagában nincs aktuálpolitikai színezete. 

Valami mégis arra ösztökél, hogy aktuálpolitikai élt vigyünk bele, nem véletlen, hogy mover lecsapott rá, nem véletlen hogy a Magyar Nemzet lecsapott rá. Ugyanis a jelenlegi jobboldal retorikája a szegények védelmérôl szól, az a levél, amit alant  elemezgettem szintén ebbe az irányba mutat.  Azonban jelen esetben csak egybeesésrôl van szó, a krisztusi elvek egybeesnek a jobboldal populista szólamaival. Mert mindkettô törekszik arra, hogy szögegyszerû legyen, mert egyik sem a gondolkodókhoz szól, hanem azokhoz, akiket a racionalitás helyett az érzelmeik mozgatnak.

Mover késôbb ezt írja:

"Kérdéses, hogy hol van azoknak a hite, akik Isten helyett az emberi igazságszolgáltatásban bíznak? Mert a szabály rendkívül egyszerű volna. Cipőt a cipőboltból. A templomból pedig hitet, bibliai tanítást, de semmiképpen nem politikát. Különben hamarosan eljön újból a keresztes háborúk korszaka ."

A hívôket nem kell alapvetôen középkorban élô hülyéknek feltételezni, igen széles azoknak a köre, akik valóban azok, de a hit és a hülyeség nem jár együtt. (N.b akit az érzelmei mozgatnak nem hülye, csak felállít megkérdôjelezhetetlen tabukat). Ha hiszi is azt, hogy az Úr a maga ítélôszéke elôtt majdan megméri a bûnöket, ez mint embert nem kell hogy kielégítse. Az emberi igazságszolgáltatás egyik mozgatórugója a bosszú, a másik pedig a hosszútávú garancia arra, hogy az adott bûnöket, az adott személy nem követi el újra. A tízparancsolat ellen vétôk -akik bûnösnek számítanak az egyház elôtt- jelentôs része nem kerül az emberi igazságszolgáltatás elé (ma, Európában), a felebarátaik feleségét megkívánók nyilvános megkövezése ma nem prioritás még Tôkés püspök, de személyes kedvencem Semjénzsolt számára sem.

Az adott bûnösök eltávolítása a társadalomból, az általuk elkövetett bûnök megismétlôdési valószínûsége szerint növekvôen kívánatos. A hirtelen felindulás és az elôre megtervezés emiatt kerül másképp elbírálásra. A hívôk hisznek abban, hogy a bûnösök nem kerülhetik el az isteni igazságszolgáltatást, azonban ez nem jelenti azt, hogy eközben bûneiket szaporítani kellene azelôtt, hogy urukkal találkoznának.

A keresztes háborúk analógiája az lenne, ha az egyház fenntartana börtönöket, néha kivégezne valakit, és általában részt venne az igazságszolgáltatásban és az állam mûködésében. Jelenleg az egyház azonban kizárólag a demokratikus berendezkedés alapkövét, az embert próbálja befolyásolni, azonban az ereje összemérhetô az óriásplakátokéval.

Ha a jezsuiták mozgatórugója aktuálipolitikai is volt, a megszövegezés nem, a pápa válasza pedig szerintem nem aktuálpolitikai célzatú volt. Valóban fel lehet használni, és a jobboldal fel is fogja használni, de nem a kés a hibás azért, mert elvágnak egy torkot vele. 

Nem szoktam linket blogolni, csak ha véleményem is van róla, most mégis megteszem. Még egyszer régen 2004-ben olvastam egy cikket az antidepresszánsokról a Mozgó Világban. Azóta sokszor emlegettem, ha az orvoslás felé megy a vita bárkivel fel szoktam hozni. Ma is megkerestem újfent, viszont ma azt is észrevettem, hogy a Mozgó Világ következô számában volt válasz is. Meg viszontválasz is.

Érdemes elolvasni hogy így is lehet vitázni.

• Szendi Gábor: A depresszióipar 
• Vizi János: Szendi, ha mondom, segít a gondon?
• Szendi Gábor: A Titanic süllyed, de a zenekar játszik tovább Viszonválasz Vizi Jánosnak

Ugyanez a Szendi Gábor 2005-ben újra vitába keveredett:

• Szendi Gábor: Miért pont Ő? Albert Györgyi: Miért pont én? c. könyvéről
• Nemessuri Judit és Szendi Gábor levélváltása Albert Györgyi könyve kapcsán

Hozzá kell tenni, hogy ebbôl, a 2006-os írásából már az tûnik ki, hogy mániákussá vált, belebonyolódott az összeeskúvés-elméletébe. 

•  Szendi Gábor: Buli, hanta, antidepresszánsok Esszé

Mindenki kényszert érez arra, hogy most politizáljon. Talán máskor is van véleménye, talán csak annyi, hogy az öszödi beszéd köcsögség, az APEH mocskos, az adók magasak, az utcák koszosak, majd ha annyit keresünk, mint nyugaton, és milyen felháborító a hurkapálcika (a hurkapálcika szó tetszôlegesen behelyettesíthetô bármivel, aminek vagy van köze az államhoz, vagy nincs, olyan mindegy végülis)

A zemberek meg vannak kérdezve. Most pedig válaszolniuk kell. Beraknak az iwiwen véleményeket, amiket nem ôk írtak, de osztanak, vagy nem osztanak, de ha XY mondja, akkor tuti.
Egyszer régen luna írta ezt "Nekik már megmondták mi a véleményük, készen kapták, nagyon egyszerűen. Hamis szavakból alkotott mondatok, mögöttük indulat, és sajátnak hitt meggyőződés. Minden, amit sokat ismételt mondatokból, szlogenekból, vastag betűs címekből meg lehet jegyezni. Dühítő és elszomorító. ... Helyesnek tartom, ha egy állampolgár részt akar venni a közéletben, ha van véleménye, de így nem lehet."

Én meg ezt "Nem a politika felelôssége, hogy ne öntsön elénk moslékot, ha megesszük. Hiányoznak a strázsáló ôrzôk, de ezek nem lehetnek a politikusok, hisz nem képviselnének mást, mint a többi ôrzôt. Ez lenne az értelmiség szerepe."

Ami akkor elvont vélemény volt, most életszerûvé vált.

"Most a nagy dolgok nem az utcán dőlnek el, hanem a fejünkben. Most a tudatlanságnak kell hadat üzennünk."

Egyébként ma kaptam bérpapírt, a levonások rovatban hatszámjegyû szám szerepelt. Ezen már érdemes elgondolkodni, megér -e nekem ennyit ez a közélet. 

iwiwen, az üzenôfalon helyezte el valaki eme levelet

Népszavazás

Március 9-én elmegyek szavazni és három igennel fogok voksolni. Hadd mondjam el az indokaimat.

Miért megyek el szavazni?

1. A Biblia tanítása szerint kettős állampolgár vagyok. Polgára vagyok már a mennynek és polgára vagyok még a Magyar Köztársaságnak. Bár "idegen" és "jövevény" vagyok a földön (1Pt 1,1.17, Zsid 11,13), a Babilonba szűműzött zsidókhoz hasonlóan fáradoznom kell annak az országnak a javáért, ahol jövevényként élek, mert annak békességétől függ az én és testvéreim külső békessége is (Jer 29,7).

2. A felebaráti szeretet arra kötelez, hogy törődjek a körülöttem lévő emberek sorsával. "Aki tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak." (Jak 1,17) Népszavazáskor érdektelenség miatt otthon maradni az én szememben szeretetlen viselkedés.

3. Az Alkotmány szerint A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. Akár tetszik, akár nem, a hatalomgyakorlás felelőssége engem is terhel, mert Magyarországon a nép gyakorolja a hatalmat, és én is annak vagyok egy tagja. A nép közvetlen hatalomgyakorlásának alkotmány által szabályozott legfontosabb eszköze a népszavazás. Másokkal együtt tehát nekem is kötelességem, hogy március 9-én elmenjek szavazni.

4. Átkozott, aki az ÚR dolgát hanyagul végzi- mondja Jeremiás. A hatalomgyakorlás feladatát amikor valóban sor kerül rá nem végezhetem hanyagul. A népszavazásra bocsátott kérdéseket mérlegelve elmegyek tehát szavazni, és másokat is erre buzdítok.

Miért fogok három igennel szavazni?

1. Azért, mert a Biblia kiáll a szegények mellett és elítéli azt, amikor elnyomják és sanyargatják őket (pl. 5Móz 15,7; 24,14; Zsolt 12,6 stb.). Ma Magyarországon a vizitdíj és a kórházi napidíj megfizetése százezrek számára lehetetlen feladat, a tandíj pedig a szegényebb családok elől elvágja a felemelkedés lehetőségét miközben az adók és járulékok kiugróan magasak, és számos területen kormányzati pazarlással és korrupcióval találkozunk. Kötelességemnek érzem, hogy ebben a helyzetben a szegények pártját fogjam.

2. 2006. ősze óta morális válságban van az ország, ami abból fakad, hogy bizonyos tetteknek nincs semmilyen következménye, illetve a következményeket nem azok fizetik meg, akik a valódi felelősök. A válság számos tünetét az amúgy is gyenge társadalmi bizalom megroppanásától az erőszak növekedésén át az emberekben felgyülemlő keserűségig és kiábrádulásig mindannyian a bőrünkön érezzük. A mostani népszavazás lehetőséget ad arra, hogy a kormány hazugságainak és felelőtlen döntéseinek igenis legyen következménye. Erre a katarzisra nagyon sokan várnak. Fontosnak tartom, hogy az állam polgáraként polgártársaim érdekében is a megtisztulást segítsem elő.

3. A népszavazás tavaly a társadalmi feszültségek békés útra terelése érdekében lett meghirdetve. Ahogy 2006. őszén láttuk, az országban felhalmozódott keserűség, csalódottság, harag, sértettség, megalázottság könnyen erőszakos cselekményekbe torkollhat. Szeretném támogatni azt az utat mely az igazság kimondását és tisztázását az alkotmányos kereteken belül segíti elő.

4. Az elmúlt években a hatalom képviselői (a kormánypártok) nem vették figyelembe a hatalom birtokosai (a nép) által számukra felállított korlátokat. A népszavazást eszköznek látom abban, hogy figyelmeztessük a hatalom képviselőit: a jogosság és az igazság a hatalom támasza (Zsolt 97,2; Jer 23,5), nem a hazugság és törvénysértés. A nyers erő és folyamatos megtévesztés politikája a társadalom nagy részét mély apátiába süllyesztette és ezáltal a magyar nép amúgy is kóros pesszimizmusa és reményvesztettsége tovább erősödött. A három igennel szeretnék a társadalom gyógyulásához is hozzájárulni. A népszavazás természetesen nem jelent végső megoldást az emberek problémáira. Az Isten előtti megalázkodás és az evangélium befogadása a végső megoldás. De ahogy a közös hólapátolásban is részt veszek, mikor a társasház udvarára lehull a hó, és nem mentem ki magam azzal, hogy a szomszédaimnak az evangéliumra van szüksége, nem arra, hogy ki tudjanak állni az autóikkal, úgy a népszavazásra is elmegyek március 9-én, és legjobb belátásom szerint teljesítem állampolgári (és keresztény) kötelességemet.

Szabados Ádám
keresztény állampolgár
/kiemelések tôlem: tojás/

Ezt maximálisan magánvéleményként kezelem, nem mint bármely egyház véleményét. Szabados Ádámról a gugli segítségével annyit sikerült találni, hogy a MEKDSZ táboraiban elôadott igeértelmezést. A MEKDSZ ami diákmisszió, a diákévek alatt segítenek keresztényi életet élni, közösség, miegymás én az ilyet szeretem. A levelét viszont nem szeretem, mert csúsztat.

A Biblia rendkívül vastag és nagy könyv, ezidáig a történelem során rá hivatkozva sikerült már háborúktól kezdve tömegmészárlásokig szinte bármit legitimalizálni, nem nagy teljesítmény hogy bizonyos szemelvényeit ilyen-olyan kontextusban sikerül a politikai nézetünk alátámasztására felhasználni. Nem is ezzel van a baj, noha nem tartom szerencsés ötletnek.

I. rész 3. pont:
"A nép közvetlen hatalomgyakorlásának alkotmány által szabályozott legfontosabb eszköze a népszavazás." Ezzel vitatkoznék, mert a hatalomgyakorlás eszközei között nincs rangsor, ha pedig mindenáron rangsort akarunk felállítani, akkor a parlamenti választás a legfontosabb, mert ezzel jelöljük ki, hogy kik képviseljenek minket. A kulcsszó a képviseleti demokrácia.

I. rész 4. pont:
"Átkozott, aki az ÚR dolgát hanyagul végzi- mondja Jeremiás. A hatalomgyakorlás feladatát amikor valóban sor kerül rá nem végezhetem hanyagul." Ez egy olyan idézet, ami vagy figyelmetlen csúsztatás, vagy pedig éktelen baromság. Egy demokratikus berendezkedésû szekuláris állam vezetéséhez, akár közvetlen demokratikus beleszólás jogát gyakorolva is, az Úrnak semmi köze sincs. Hamár az Alkotmányt is sikerül belevonni, kérdezem én, sikerült -e felfedezni bármiféle kötôdést az Úrhoz. Nincs, és nem is jogos.

Azonban ha ettôl eltekintünk, jó a meglátás, szerintem is el kell menni, eredeztesse ezt akár a Bibiliából, akár a józan észtôl.

A második részben jönnek a szaftosabb részek.

II. rész 1. pont
Egyfajta kinyilatkoztatásként (bármilyen forrásmegjelölést nélkülözve) leírja, hogy "Ma Magyarországon a vizitdíj és a kórházi napidíj megfizetése százezrek számára lehetetlen feladat, a tandíj pedig a szegényebb családok elől elvágja a felemelkedés lehetőségét ...". A baj biztosa velem van, de én úgy látom, hogy a díjak szimbolikusak, és nincs százezreknek problémája a kifizetésével, azt viszont vitatom, hogy a tandíjmentesség a szegények felemelkedésének eszköze lenne. Nota bene, az oktatás ingyenessége látszólagos. Egy egyetemista diák fenntartása, könyveinek, kollégiumának fizetése, kifejezetten nagy teher.

Másrészt tagadom, hogy a felsôoktatás a szegények felemelkedése lenne. A felemelkedést nem tudom miben mérjük, én elég sok fel nem emelkedett embert látok magam körül, akik egyrészt a többszörösét keresik meg fizikai munkásként egy diplomás fizetésének, másrészt eszük ágában sincs felemelkedni. Viszont szintén tömkelegét ismerem felemelkedetteknek, akik a diplomájukat lobogtatva megalázónak tartják, hogy ôket nem tudósként, mérnökként etc alkalmazzák, hanem olyan munkát végeztetnek el vele, ami hasznos, de nem kell hozzá több ismeret, mint amit középiskolában már birtokolt.

Ugyanebben a részben sikerül leírnia azt is, hogy "miközben". Legitimalizálni próbálja a nem fizetést az amúgy is drága állam korrupciójával és a magas adóterhekkel. Valóban van köze a két dolognak egymáshoz. Ha alacsonyak az adóterhek, akkor jogos, hogy mindenki magának fizesse a szolgáltatásokat, ha magasak, az állam gondoskodjék rólunk.

Kérdem én, vajon a százezrek, akik nem tudják kifizetni a 300 forintot és a tandíjat, az adóterhek csökkenésével képesek lesznek rá? Nem. Azok, akiknek jelenleg a költségvetése nem bír el 300 forintot, nem a nagy adózók, hanem azok, akik jelenleg is az adómentes nyugdíjból, vagy a minimális adóval megterhelt minimálbérbôl élnek.

II. rész 2. pont:
"2006. ősze óta morális válságban van az ország" ... " A mostani népszavazás lehetőséget ad arra, hogy a kormány hazugságainak és felelőtlen döntéseinek igenis legyen következménye." Na most, ha a szegények mellett állunk ki, tehát a cél az, hogy ne kelljen pluszban fizetni a szolgáltatásokért, akkor a morális válság eltörlése miért is cél?

Az író abból indul ki, hogy kizárólag a jelenlegi kormány hazudott, amúgy mindenki más lelkiismerete jeruzsálemi báránykák fehér bundájának ragyogásával vetekszik. A morális válság pedig abból fakad, hogy kiderült, az egyik bárányka koszos. Aki 16 éven keresztül azt hitte, hogy a politikusok mindegyike nem hazudik, az hülye. Aki ettôl morális válságba került, az a hülyeségét fitogtatja fennhangon. Értem én, hogy hatalomba szeretne kerülni az ellenzék, és ezt bármi áron el kívánja érni, node ennek felülni, és ezt még hangoztatni is elég kellemetlen.

A másik idézet pedig arról árulkodik, hogy itt a szegények védelmén és felemelkedése felett lángpallossal ôrködésen túl a szavazásnak van valamiféle indikációs szerepe is. Megmutatjuk a kormánynak, hogy mi képesek vagyunk a 300 forint ellen szavazni. Erôsek vagyunk és szépek, igazak és makulátlanok, mi a szegényeket védjük a 300 forint sanyargató igájától. A többi mögöttes tartalom viszont politikai propaganda, tehát hazugság. Az író újfent bemutatja, hogy valóban hisz a politikai hazugságoknak (mitöbb nevével terjeszti is azt), tehát hülye.

II. rész 3. pont:
"A népszavazás tavaly a társadalmi feszültségek békés útra terelése érdekében lett meghirdetve."

Tehát a népszavazás az autók gyújtogatásának alternatívája, a megtévesztett nép, és a fellázadó szegények vagy autót gyújtogatnak és barikádokat emelnek, vagy népszavaznak. Ezek szerint a népszavazást meghirdetôk Noé fehér galambjának egyenes leszármazottai, a gonosz kormány által szított utcai zsiványkodásokra gyógyírt nyújtó békekövetek. Nem hatalomba kívánkozó politikusok, akik hazudnak, hanem az Úr megtévedt demokratikus báránykáit békés útra terelô pásztorok. Nem a parlamenti párbeszéd (vö. kivonulások) a békés út, hanem a népszavazás.

"Szeretném támogatni azt az utat mely az igazság kimondását és tisztázását az alkotmányos kereteken belül segíti elő."

Ezt én is. De az igazságnak mi köze van a tandíj, napidíj és vizitdíj eltörléséhez?

II. rész 4.pont:
"Az elmúlt években a hatalom képviselői (a kormánypártok) nem vették figyelembe a hatalom birtokosai (a nép) által számukra felállított korlátokat."

Vajon mik ezek a korlátok és a Biblián "(Zsolt 97,2; Jer 23,5)" kívül ezek hol vannak leírva? Van egy ötletem, ezek a korlátok -mint általában az a demokratikus berendezkedésû országokban- törvények által szabályzottak, az egyik ilyen törvény az Alkotmány maga, de igen sok és bôszavú szöveg van, ami e célra születet. Nota bene, a Bibilia nincs köztük. A törvényeket nem 2006 ôsze után hozták, hanem több kormány alatt születtek meg, és mindezek lefektetik egy képviseleti demokrácia mûködési szabályait. Jól, rosszul, akárhogy. Ezeket a szabályokat nem szegte meg a mostani kormány sem, sôt még annyira nem is feszegette, mint a népszavazást meghirdetô párt által felállított kormány.

"A három igennel szeretnék a társadalom gyógyulásához is hozzájárulni. "

Én ugyanehhez szeretnék hozzájárulni, csak nem három igennel, nem is három nemmel, és nem is "Az Isten előtti megalázkodás és az evangélium befogadása" útján. Talán nem ezekben az eszközökben merül ki a lehetôségek tárháza.

A címet adó vers.

Indexen olvasom, hogy pártok (mindkettô) vettek szavazatokat maguknak cigányfalvakban, darabonként 2500-3000 Ft-ért. Természetesen ez minden jóérzésû embert mélyebben felháborít, mintha Gyurcsány és Orbán duettben adná elô az öszödi beszédet miközben Kóka és Dávid tangóharmonikán illetve citerán kisérik ôket. Mert ez biztosan felháborító, nohát nohát.

Elvégre egy nyugdíjas, egészségügyi dolgozó vagy egy diák etc szavazata nem kerül ennyibe, hiszen ôk ingyen szavaznak arra, aki az ideológiai megfontolásaikhoz legközelebb álló szakmai programot képes letenni az asztalra. Egy emberként állnak sorba, amikor a választási programok nyilvánosságra kerülnek, és elmélyült elemzésekbe kezdenek, hogy az Ország és a Nép jövôbe vetett hitét melyik szolgálja jobban.

Ugye.

A 13. havi nyugdíj minimálnyugdíjjal számolva négyévente 96,000 forint. A tandíjmentesség tíz szemeszterrel, szemeszterenként 200,000 forinttal számolva, illetve 85 éves átlagéletkorral az négyévente 94,117 forint, a 400%-os egészségügyi dolgozói béremelés minmálbérrel számolva barátok közt is 960,000 forint. Ennyiért és még sokszor ennyiért vettek szavazatokat pártok a demokratikus játékszabályokat betartva, közpénzbôl. 

Illetve megközelíthetjük onnan is, hogy a saccolt kétmilliárdnyi kampányköltség lebontva szavazószámra mennyibe is került...

Az elvek nem itt sérülnek legjobban, hanem azután, hogy a parlamentbe beülnek a megválasztottak, és nem képviselik azokat, akiknek a szavazatát megvették 3000 vagy 97000 forintért. 

Szokás szerint a kályhától indulok, az ôsközösségtôl. Kezdetben valának a lehetô legegyértelmûbb szabályok, amiknek az indíttatása alig több, mint biológiai. Csoportban élünk, hogy megvédjük magunkat a természetes ellenségeinktôl, tehát a csoport minden tagjának védelme közös feladatunk. Jön a kardfogú tigris, együtt püföljük el, a szomszéd kunyhóban élôt nem esszük meg, mert ki fogja velünk együtt püfölni a tigrist. Ezek a közösségek kialakították a fogalomvilágukat, amikben a csoportazonosság egybeesett az ember fogalmával. Aki nem a törzs része, az préda (vagy ellenség). Ezzel kialakult az -a jól felfogott érdekbôl induló- elsô szabály, az azonosak között az élet elvétele nem jó.

Ahogy az évszázadok, ezredek múltak, az emberek rájöttek, hogy kôbaltát és CNC marógépet csinálni nem könnyû, ha végre megcsináltuk, ne legyen az már másé, ha mi nem akarjuk, csináljon magának, vagy adjon cserébe egy agyagkorsót, mert azt sem könnyû csinálni. Ezzel kialakult a magántulajdon védelmének jól felfogott érdeke.

Így egyenként végigmehetnénk a számunkra legismertebb szabályrendszer, a tízparancsolat minden egyes szabályán, egészen addig a pár szimbolikusig, ami nem eredeztethetô közérdekbôl, de errôl késôbb.

A forrás az isten

A jól felfogott érdek a csoport növekedésével, és a kardfogú tigris kihalásával szépen lassan a homályba veszett, az érdeket felváltotta a ráció elsô jele, amikor azért nem esszük meg a szomszédot, mert ki tudja minket mikor esznek meg a szomszédok.

Ezek a szabályok univerzálisak, ami annyit tesz, hogy egymástól függetlenül kialakult a világ minden népénél, akárcsak a fônév és az ige. Vannak ugyanakkor olyan szabályok is, amik bizonyos kórnyezeti adottságokhoz vezethetôk vissza, vagy éppen egy-egy korhoz. A kóser tilalmai a Közel-Kelet éghajlatán a romlandó ételek tilalma, míg az inkák törvénye a városban alvásra az esôerdô állataitól való védelem. Ezeket a szabályokat nehéz elmozgatni eredeti helyükrôl, illetve elmozgatva nevetségesekké válnak.

A szabályok forrásának kinevezhették volna a józan eszet, de mivel az nem volt divatos, így emberfeletti forrást találtak hozzá, legyen az isten az, aki ezeket a szabályokat hozta, és a biztonság kedvéért építsük bele a szabályrendszerbe, hogy a forrás megkérdôjelezése szintén rossz. Ez az a szimbolikus szabály, ami a szabályok megkérdôjelezhetetlenségét biztosítja, az istenkáromlás tilalma. Azonban félô volt, hogy a szabályaik forrását, ami a megkérdôjelezhetetlen isten volt, valaki lemásolja és új szabályokat hoz (ergo megkérdôjelezi a forrást), ezért létrehoztak egy újabb szimbolikus szabályt, az újabb istenségek létrehozásának tilalmát, és láss csodát, a rendszer kerek lett.

Itt az elsô helyfoglalás, az érdekbôl eredô szokásokat felváltja egy emberfeletti forrásból származó zárt rendszer. A józan észt az isten.

A forrás a közösség

A szabályok éltek, hagyományozódtak, a betartását a közösség együtt felügyelte, és bizonyos szabályok felülírtak más szabályokat (aki ölt, azt megölték), mert a közösség önmagának vindikálta a bosszú jogát. Kiemelt egy csoportot, akik a bosszú jogát gyakorolták, illetve mérlegeltek, hogy valamely szabályt valóban megszegtek -e. Ez a kiemelt csoport már kulturánként változó, gazdasági körülményektôl, ezen belül leginkább a környezetbôl a megélhetéshez szükséges élelem kinyerésének energiaszükségletétôl függôen hol szintén dolgoztak, hol fô tevékenységükként hatalmat gyakoroltak, de majdnem mindenhol egybeesett az istenséggel kapcsolatot tartókkal, elvégre az nem jó, amikor más beszél az istennel, mi pedig alkalmazzuk az ô szabályait, még a végén ellentmondanánk. Így volt a törvények legfôbb letéteményese a sámán és a rabbi.

Eljött azonban az a kor, amikor túl sok minden történt már egyszerre, a közvetlen cserét felváltotta az általános csereeszköz, a ne lopj már túlságosan szimplifikált volt ahhoz, hogy a bonyolult kereskedelmi problémákra választ lehessen adni, némely felebarátok feleségét pedig túl sokszor, túl sok különbözô ember kívánta meg sikerrel (hogy csak két példát említsek), a bosszúállók mérlegelése pedig igencsak eltért egymástól alkalmanként. Erre két megoldást fejlesztettek ki, az egyik egy egységes, mindenre kiterjedô szabályrendszer kidolgozása és finomítgatása, ami ugye a szabályrendszer kidolgozóinak a kezébe helyezte a szabályokat, a másik pedig, hogy az egyes szabályalkalmazók korábbi döntéseit figyelembe kellett venni, vagy éppen követni az újabb döntések meghozatalakor. Ez a két típusú rendszert ismerjük ma is. Van azonban egy fontos ugrás itt, a szabályok forrása már nem az emberfeletti, már nem egy istenségtôl származtatjuk a szabályokat, hanem átvette a szerepet a közösség. A közösség bizonyos része kidolgozza és betartatja a szabályokat, amelyeket a valóságból eredeztetnek, a meglévô és mûködô szabályokból és természetesen az erre épülô isteni aprancsokból. A szabályok forrása tehát már nem megkérdôjelezhetetlen, nem tévedhetetlen, hanem kialakulnak a szintek és a szabályzómechanizmusok.

Kialakultak feladatok a nyugodt, biztonságos élet biztosításara és a közfeladatok ellátására, ezeket szintén szabályozzák, illetve a tízparancsolat mintájára megkezdôdik a szimbolikus szabályzások sora, ami által a szabályok forrása elindul a megkérdôjelezhetetlenség útján.

Ez a következô helyfoglalás, noha nem teljes mértékben, de a közösség átveszi az istenség helyét a szabályrendszerben. Nem mellékesen ez az egyik félelem az arab világgal kapcsolatban, ahol a szabályok forrása továbbra is Allah.

A forrás maga a szabály szövege

A szabályok azóta fokozatosan finomodnak, változnak, követik a valóság alakulását, hatalmasra növekedett a jogalkalmazók tábora, és elérkezett a harmadik helyfoglalás. A szokásokból lettek az elsô parancsolatok, a parancsolatokból a törvények, amik magukba olvasztottak újabb szokásokat, majd pedig elérkezünk abba a korba, amikor a törvényekkel nem a deviancia szabályzása a cél, hanem a törvény meghozása vált ki változásokat. Az újabb és újabb törvények a valóságot oly módon próbálják befolyásolni, hogy bizonyos tevékenységeket megtiltanak, az alapjuk azonban nem a gyakorlat, és az ettôl eltérôket bünteti, hanem a gyakorlat ellenében valamiféle elképzelt skálán mozogva a közösséget a "jó" felé akarja taszítani. Ezek a törvények tehát nem a közösség akaratából indulnak ki, forrásuk nem a szokás és a köz által akart közjó, hanem valamely más törvényre hivatkozik, hogy annak alapján ez így helyes, így szükséges.

Ez nem kicsit emlékeztet arra a másik szabályfejlôdési irányra, amikor bizonyos döntésekre hivatkozik az újabb döntéshozó, azt kikiáltva helyesnek, hisz a rendszer nem hibázhat.

Emellett újra kialakult, hogy a szabályok forrása megkérdôjelezhetetlen, mert a közösség nevében alakították ki a rendszert, az egyénnek pedig nincs joga a közösség felett. Ennek a szabályzómechanizusa a civil tömörülés.

Az önmagáért való rendszer

A jelenlegi törvényeket nem lehet kikövetkeztetni, a józan ész és az ismert alapvetô szabályok nem adnak útmutatót, kizárólag a szövegek teljes, pontos ismerete, és a szövegek értelmezésének szokásai adnak útmutatót. Akárcsak a rabbi, aki a szent szövegek alapján értelmezte a konkrét helyzetben az isteni akaratot.

A szabályok rendszere, illetve a szabályok egy része így újfent elveszíti a kapcsolatát a valósággal, a szabályok sokaságában így kialakulhatott az a furcsa anomália, hogy egy képzeletbeli vonalat, egy országhatárt átlépve bizonyos cselekedet miatt bosszút akar állni a közösség, míg tíz méterrel arrébb nem kívánja megbosszulni. A szabályok elveszítették az univerzalitásukat, és elvesztették a józan észt, mint gyökeret. Ahogy a csoportok határai elmosódnak, a határok egyre inkább szimbolikusak és állami pénzgyûjtô területeket jelölnek csak, úgy az egységesítés megindult, ugye folyt ilyen az EU csatlakozás elôtt is.

Az isteni eredetû szabályokkal az volt a gond, hogy nem voltak képesek követni a gyorsan változó világot, nem volt elég cizellált a rendszer az újonnan felmerülô problémákra, túlságosan széleskörûek, szimplifikáltak voltak. A jelenlegi szabályrendszerek pedig a szabályokat hozók, és a szabályok alapját nyújtó korábbi szabályok halmozott hibáit hozzák magukkal. A jól kitalált rendszerek nem tudnak mit kezdeni az új problémákkal, mert a törekvés az volt, hogy minél inkább beszûkítsék a szabad teret, így az analógiákat sem képesek kezelni, a józan ész pedig nem forrás.

A szabályok alanya

A szabályok mindenkire érvényesek, akkor is, ha azokat nem ismerik. Ez okozott némi gondot a természeti népek és az egyház viszonyában, de az egyház ezt némi emberáldozat útján rövidre zárta. A szabályoknak tehát engedelmeskedni kell akkor is, ha azokat nem ismerjük. Mi történik akkor azonban, ha két személy viszonyát leíró szabályokat egyik sem ismeri, végrehajtanak egy akciót egymással, majd lezárják azt. Ha a tevékenységük módja nem felelt meg valamely szabálynak, de harmadik személyt ez nem károsított meg, akkor vajon mi a teendô? Vonatkoztak rájuk a szabályok? Természetesen igen. Azonban mivel mindketten egyetértettek, harmadik személyt nem érintett, az akciót lezárták, a szabályt rájuk alkalmazni nem lehet, mert szabályismerô, vagy közösségi bosszúálló számára nem derült fény az akció szabálytalanságára. Abban a pillanatban azonban, amikor a kettejük között zajló akcíó valamelyikük részérôl megszûnik kívánatosnak lenni, felkérik a közösség tanult és dedikált személyeit, hogy alkalmazzák a szabályokat, és ebben az esetben a szabályok alkalmazandók. Tehát a szabályok mindaddig, míg azokat alkalmazni nem szükséges nem játszottak szerepet az akcióban.

Nézzünk egy klasszikus helyzetet, két személy szerzôdést köt, megírják ügyesen, de az semmilyen formában nem tükrözi a szabályok által elôírt formát, tartalmat. A szerzôdésben foglaltakat mindketten teljesítik, kötelezettségeiket a közösség kasszája felé teljesítik, majd elválnak. A szerzôdés (az oly kedvelt zárómondat mintájára) mindkettejük akaratát tükrözte , és a tartalmával egyetértettek, teljesítettek, vitás eset nem merült fel.

Mi történik azonban abban az esetben, ha a szerzôdô személyek egyike ügyes, a szabályok teljes és mély ismeretében fürdôzik, míg a másik ezeknek híján van. Megkötik a szerzôdést, azonban a benne foglaltak egésze nem mindkettejük akaratát tükrözi, csak az egyikük akaratát. Mivel fellépett az eset, amikor az egyik fél nem ért egyet, a közösséghez fordulnak, hogy tegyen igazságot, mert az akarat és a szerzôdés szövege -mint késôbb kiderült- nem esik egybe, ld. apróbetûs közhely. A szabályok alkalmazása egyértelmû, elôveszik a szöveget, megnézik, majd azt mondják, a szabálynak megfelelt, a szabályt nem ismerô aláírta, tehát a szerzôdés helyes, szabályoknak megfelel, mindkét fél köteles azt teljesíteni, máskülönben a közösség bosszút áll. Így adták el az indiánok az észak-amerikai kontinens földjeit a bevándorlóknak. A szabályok így mûködnek.

Azonban ez nem újkeletû, a legenda szerint így vette meg a Kárpát medence eme kies táját a honfoglaló magyarság, földet, vizet és füvet kértek cserébe egy lovat adtak, az apróbetûs rész pedig az volt, hogy a föld, a víz és a fû az országot szimbolizálja.

Vegyük elô a Velencei kalmárt. A szerzôdô felek megegyeztek, az akaratuknak megfelelt, a szerzôdés egyik kitétele életbelépett. Azonban az egyik fél körülményei megváltoztak, a közösséghez fordult, a szabályokat alkalmazták és lám, a szerzôdésrôl kiderült hogy a kitétele nem alkalmazható, ellenben alkalmazandó, így az, aki -konzultációt követôen- nem kívánja alkalmazni a kitételt a szerzôdést megszegi, tehát a szerzôdés viszontteljesítésére semmilyen formában nem jogosult. Utána pedig következik a közösség bosszúja, és Shylock bûnhôdik.

Ezeknek semmi köze a józan észhez, semmi köze azokhoz a szabályokhoz, amik valójában mozgatják az életet. Ezek azok a szabályok, amiket a szabály célja helyett a szövegével magyarázunk. A szabály, az érdek (avagy a józan ész) és a környezeti körülmények szülte természetes közös akarat kinyilvánítása. Ennek a helyét elfoglalta egy olyan szabályrendszer, amelynek a kapcsolata megszünt a környezettel és a józan ésszel, csupán egy halom szöveg lett, amit bármikor alkalmazni lehet a szabályt nem ismerôkön. A szabályokat ismerôk (és hozók) tehát nem csupán elônyben vannak, hanem eredetileg a közösség által birtokolt hatalmat élvezik a szabályokat nem ismerô többség felett. Én ezt nem tartom helyesnek.

Az emberi kultúra évezredeiben az egymásra építkezés természetes folyamat. Budapesten itt-ott felszínen vannak római emlékek, régészeti feltárásoknál természetes hogy egy-egy jó földrajzi adottságokkal rendelkezô helyen egymás alatt több korból is találhatók emlékek. Ugyanígy van ez a kultúra nem tárgyi részeivel is. Ünnepeink "alatt" régi korok, magaskultúrák ünnepei vannak, szokásaink alatt rég elfeledett indokok által táplált szükségszerûségek.

A szokások az aktuális korok korszellemében átminôsülnek, változnak az ünnepek, a helyszínek, épületek, folyamatos változásban van minden. A folyamatok és változások természetes jellegébôl fakadóan nem homogének a társadalom egészében, klasszikus a folyó-hasonlat, van a mainstream -a fô áramlat- ami középen gyorsabban halad, míg a széleken lassabban haladnak. A folyókhoz hasonlóan itt is kialakulnak örvények, emberek, csoportok, akik a változással szemben haladnak,  konzervatívoknak érzik magukat, valami olyasmi felé akarnak haladni, ami már elmúlt, konzerválni akarják a múlt egy darabját, visszatérni egy számukra szimpatikus állapotig, és azt kikiáltani eredetinek.

Mivel Európában a keresztény egyház fontos szerepet játszott, azonban hipotézisem szerint ezt végleg elveszíti, ha megújulásra nem képes, két területen keresztül megmutatom, hogy az egymásra épülô szokások között hol, és mennyire vesztette el a szerepét. Két vesszôparipám van, a szokások és a jogrendszerek. Vegyük a szokások közül az egyik legfontosabb nyugati ünnepet amit jelenleg Karácsonynak nevezünk.

Az ünnep eredeti kialakulása a természeti népek körében a télhez kötôdik: a tél a legveszélyesebb idôszak, új élelemforrás nincs, kizárólag a felhalmozott javak (akár élôállatban, akár magtárakban) elfogyasztásával lehet túlélni, illetve a hideg igencsak veszélyes az emberekre nézve is. A tél közepe, a napéjegyenlôség, a tél tavasz felé fordulásának ünnepe a télünnep, a túlélés felé fordulás, ami majd a tavaszünnpeben csúcsosodik ki. Egyértelmû, hogy a tél és a tavasz, az évszakok ilyen drasztikus változása a kereszténység kialakulásának színhelyén alig, vagy csak csekély mértékben érdekes, a probléma  kifejezetten európai, azon belül is inkább északi.  A jólét, a feleslegfelhalmozás fokozódásával, illetve a közösségi feladatnak tekintett populációmegóvás fokozódásával (a szociális háló elsô kezdetei) a közvetlen életveszély folyamatosan csökken, az ünnep hangsúlya egyre inkább elveszíti a túlélés atavisztikus ünneplését, és mai értelemben vett únneppé alakul át,  elszakad a gyökerétôl. A hiátus kitöltésére az ünnepre  szépen lassan rátelepszik az emberfeletti parancs, valamilyen helyi istenség, az erdô szellemének, a természetnek az ünneplése, noha a fô helyszín továbbra is a mezôgazdaságból, a természetbôl élôk köre.

A városi lét hangsúlyosabbá válásával, tehát a természeti ciklicitáshoz kötôdés elvesztésével együtt elveszíti ezt a gyökerét is, az ünnep kizárólag önmagáért való lesz. A város már nem függ olyan mértékben a természettôl, mint a gazdálkodó, nem igényel a nyár sem olyan mértékû energiabefektetést, de a tél sem a semmittevés korszaka. Ennek a szeparációnak a végpontja az ipari forradalommal köszönt be, a városlakók által fogyasztott javak túlnyomó része független a várost körülvevô természettôl, a mindennapi életében az éves ciklicitás szimbolikus lesz, vagy csupán atavisztikus biológiai órája érezteti az ôszi fáradtságot vagy a tavaszi párzási idôszak kezdetét.

Az ünnep tehát elsôsorban természeti ünnep volt, a kereszténység azonban igényt tartott ezekre a helyekre az emberek életében, igényt tartott a pogány szokások helyének elfoglalására, teljeskörû megoldást akart nyújtani -és nyújtott is- az élet minden területére.  Mivel a valós istenség, a megosztott szentháromság közül ez az egyetlen esemény, aminek valóban lehetséges idôpontot adni, a megváltó születését helyezte a télünnepre, a feltámadást pedig a tavaszünnepre. Ez nem csupán kereszténység specifikus, a szokások lekövetésében az európai zsidóság sem akart lemaradni, így egy majdnem másodlagos történelmi eseményt, a Hanukkát találták meg helyettesítésnek.  Egyértelmû, hogy ha az ôket körülvevô keresztény világ ünnepel, ôk sem akarnak kimaradni, kellett egy ünnep ami ugyanoda esik, és ezzel kielégítették a polgárosodó zsidóság igényét.

A társadalmi változás azonban nem állt meg, és az ünnep folyamatosan követte az idôk változását, míg az Egyház alig változtatott valamit az ünnepen és a hívôkre rótt ünnepi kötelezettségeken. A Karácsony jelenleg a fogyasztói társadalom legfôbb ünnepe is, a kereskedôk bevételi adatai alapján a fogyasztás csúcsa erre az ünnepre esik. Az ünnep környezete, az ünneplôk gazdasági feltételei azonban gyökeresen megváltoztak. A túlnyomórészt alkalmazotti, munkaerejüket áruló ünneplôk a gazdasági környezetre reagálnak, és sem felkészülni, sem átélni nincs idejük egy ünnepet. A cégek jelentôs része alig bír megállni, a munka éppencsak bír szünetelni, így a dolgozók jelentôs része az utolsó pillanatig csak a szokás emlékébôl táplálkozva éli meg az ünnepet, de valójában nem éli át az ünnepek legfôbb mozgatórugóját, a kikapcsolódást. Konzumálási ünnep lett, amiben megôriztünk egy-egy emléket a régi ünnepbôl: fát állítunk, de nem az erdô szellemeinek hódolunk, jézuska hozza az ajándékot, de nem a megváltóra gondolunk. Ma már a családok jelentôs részénél szó sincs keresztény ünneprôl, még kevésbé természeti ünneprôl, fogyasztásról szól, és a karácsony csúcspontja az ajándékozás, a legjelentôsebb rákészülés, lelki felkészülés a megfelelô mennyiségû, értékû és minôségû ajándék megvásárlása. Ezen lehet lamentálni, de a valóság ezt mutatja. 

Adott tehát egy, a természet ciklicitásához kötôdô ünnep, ami az európai történelem során hólabdaként magára szedte a korok nyomait, a mindennapi életben a fejlôdése nem állt meg egy pillanatra sem. Az egyház, a vitathatatlanul nagy múltbéli szerepe következtében talán mélyebb nyomot hagyott rajta, de az ünneplése nem köthetô hozzá, és lassan ki is esik. Azonban -szerintem- van visszaút. A jelenlegi fogyasztási láz, az uralkodó korszellem lassan, de gyengülôben van (noha Magyarországon az egyenetlen fejlôdés miatt csúcsát éli), a konzumkritikus csoportok száma folyamatosan növekszik, így ennek a kontrollmechanizmusnak az iránya valamiképp abba az irányba mutat, amit az Egyház is céloz.  Az Egyház, amennyiben nem a múltra tekintene, ezt a fejlôdô ûrt kellene hogy megcélozza, és az ünnepet új köntösbe burkolja. A társadalomban több ûr is kialakult, a közösségek eltûnése, illetve az új, kialakult érdekérvényesítô, avagy érdeklôdésközpontú közösségekbôl hiányzó személyesség helyére léphetne be az eredetileg a szeretet fogalma köré szervezôdô monstre szervezet.

Sokadszor leírom azonban: a jelenlegi vezetés nem tûnik erre alkalmasnak, és a többi egyház is inkább a -sikeresnek tûnô- katolikus mintát másolja. A lehetôség azonban adott, csak élni kellene vele.

folytojás köv. a jogrendszerrel

Tegnapi hír, hogy a Vatikán szigorítani akarja a boldoggá avatás menetét.

"Mielőtt a boldoggá avatási eljárás megindul, a püspöknek le kell folytatnia néhány, a döntésére nézve mérvadó vizsgálatot. Ami a lehetséges csodák kivizsgálását illeti, az útmutató kiemeli az eljárás egyes olyan elemeit, amelyek az utóbbi 20 évben az alkalmazás során problematikusnak bizonyultak"

Vajon a jelenlegi pápa keresztbe akar tenni az elôzô pápa boldoggá, majd szentté avatásának, vagy felismerte a szentek devalválódásának veszélyét? Ritka, de kivételesen igazat adnék Ratzingernek, ha Woytila szentté avatásának akarna gátat szabni.

Van a szentté avatásnak egy -egyházi szempontból- objektív kritériumrendszere, a szentté avatandónak két csodát kell cselekedni, az egyházi és krisztusi útmutatások szerint kellett élnie (szentté csak posztumusz avatnak), halála után a boldoggá avatásig öt évnek el kell telnie. Ez sokat változott az Egyház kezdete óta, magukévá tették a kriminalisztika és a modern jogtudomány bizonyítékok iránti igényét. Már nem elegendô, hogy valaki azt mondja, ô látta a csodát. Azokhoz a bizonyítékokhoz képest, amiket az inkvizíció követelt meg egy-egy boszorkányégetéshez, a mai csodákkal szembeni bizonyítási elvárás majdnem észszerû. Ezzel a lépéssel a világi elvárásokat és az egyházi szabályokat közelebb hozza egymáshoz, és óvja a korábbi szentek szerepét.

A szentek, az én szimpla szekuláris -majdnemhogy antiklerikális- szemszögembôl funkcionálisan, ma egészen más szerepet töltenek be a mindennapokban, mint az Egyház fénykorában. Hangsúlyozom, funkcionális a megközelítésem, amikor azt mondom, hogy a szentek egy része védôszent, más részük filozófus szent, míg a harmadik kategóriában a politikus szentek vannak.

A funkcionális megközelítés azt takarja, hogy a magát kereszténynek, vagy legalább a keresztény kultúrkör tagjának valló ember, aki nem részesült formális teológiai oktatásban (mondjuk az egyházi esküvô alapkövetelményein túl), az mit lát a szentekbôl, milyen szerepet tölt be az életében. Nem a valllási életében, hanem a mindennapjaiban, az irodalomban, a mûveltségben, az utca- és helynevekben. Ez a szûkítés azért fontos, mert az a vallásos ember, aki Kis Szent Teréz ereklyéinek világkörüli útjával képben van, ad absurdum ez számára fontos, egészen mást lát a szentekbôl, mint az az ember, aki magát kereszténynek vallja, tehát tevôlegesen hozzájárul az Egyház állami szubvencionálásához, és cserébe nem Kis Szent Terézt kapja, hanem a szentek funkcionális szerepét.

A védôszentek kellemes hangulatot teremtenek azokban a szakmákban, tevékenységekben, ahol van ilyen. A bányák bejáratánál álló Szt Borbálában nem a vallás jelenik meg, hanem a szokás, a veszélyes életvitel emberfeletti védelme. Ahol nincs veszély, ott is hangulatot teremt egy védôszent, pátoszt ad a szakmának, körüllengi az idôtlenség érzése. Ezek a szentek nagyrészt importáltak, különbözô kereszténység elôtti mondák, hiedelmek fontos szereplôi, néha mitológiai megfeleltetésük van, szerepük leginkább a görög kis-istenekhez hasonló. Ilyen Szt. Kristóf, Szt. Borbála és még sokan mások. Természetesen nem mind átvett, Szt. Ivó , a jogászok védôszentje például valós személy volt, a szentté avatása a normáls rendszerben történt.

A filozófus szentek, mint Aquinói Szt Tamás, Assisi Szt Ferenc -és még sokan mások- az irodalmunk részei, a filozófiai tanulmányok szerves részét képezik a gondolataik, mindmáig sikerrel hivatkozhatóak, így funkcionális szerepük egyértelmû.

A politikai szentek, mint Szt István, Szt László és még sok sok ismeretlen szent pedig az akkori kornak szóltak, de ha fenn is maradnak szinte mindig lokálisak. Néhány magyar politikai szent szerepe, fontossága mindmáig fentmaradt, Istvánt például a rockopera fontossá tette, beemelte a köztudatba is, de fontosságát mutatja, hogy nagycímletû pénzen szerepel, körutat kapott, egyetemet. Szent László azonban már csak marginális, gimnáziumok kapják a nevét és nem egyetem, maximum egy teret kap, de nem körutat. Ezek mind jelzésértékûek a funkcionális megközelítésben. Joggal kérdezhetjük, hogy ki a fene pl. Casciai Szt Rita, valószínûleg Casciában fontos, ôk meg Szt Istvánt nem ismerik.
Szt Margit  esete -ezt luna vetette fel- ezt erôsíti. A huszadik században avatták szentté, noha már a XIII. században meghalt, és lásd, semmi szerepe nem volt funkcionális szempontból. Sem a körutat, sem a hidat, sem a szigetet nem neveztük át, nem lett része a mindennapoknak. Az ilyen tettek a kívülálló számára feleslegesek, de lehet hogy az Egyházon belül ez valamiféle fontos politikai játék volt. 

Mi lenne a szerepe Woytila szentté avatásának? Egyértelmûen politikai szent lenne, hiszen a kiváló politikai képességein túl, és az egyház emberivé tételén túl sok olyat nem lehet róla elmondani, ami indokolná hogy szent legyen. Lengyelországnak, illetve a jelenlegi lengyel aktív hívôknek valószínûleg sokat jelentene. Mitöbb, pápai körökben rendkívül hosszúnak mondható uralkodása miatt a világon sok hívô körében épült ki személyi kultusza. Világi szemponból -avagy funkcionálisan- teljesen egyértelmû, hogy Woytilában és a maradandó, máig funkcionáló szentekben semmi közös sincs. Példaképet sem ad, huszadik századi századvégi jelkép, de nem hordoz különösebb szimbolikát sem. Woytila szentté avatása devalválná a még élô szenteket.

Vessük össze a huszadik század másik nagy egyházi ikonjával, Teréz anyával. Teréz anya PR-ja kiváló volt, és hihetetlenül erôsen áradt belôle a krisztusi elvekhez való hûség. Fogalom, intézmény, ikon. Az ô szentté (boldoggá) avatása erôsíti a korábbi szenteket, az Egyházról kialakult képnek jót tesz, még akkor is ha el kell viselnünk, hogy valami gagyi csodát kell hozzácsapni, mert az eljárás ezt megköveteli. Woytila azonban nem Teréz anya, fontos szerepe van, de a krisztusi elvek alapján közük sincs egymáshoz, a kívülálló számára Woytila nem szent, viszont kiváló politikus volt.

A jelenlegi pápától, aki folyamatosan az Egyház régi dicsôségét áhítja visszahozni, logikus döntés lenne, hogy a szenteket megóvja Woytilától. Kérdéses azonban, hogy az egyre szûkülô aktív hitéletet élôk körében ennek milyen visszhangja lesz. Az az érzésem, hogy Ratzingert nem politikai érzéke fogja beemelni az emlékezetes pápák körébe.

A rovásírás egyike azoknak a mítoszoknak, amire támaszkodnak a magyarkodók, eredeztetik a suméroktól és a babíloniaiaktól a magyarokat. Régóta vesszôparipám, hogy a rovásírást a XIX. században találták ki, és egészen addig meg sem rendült a hitem benne, míg a múlthéten lunamama hangos cöccögéssel nem próbálta ezt cáfolni. A cöccögések mindig kiváltják belôlem a bizonyítási kényszert, úgyhogy utánajártam.

Ez ugye az elmélet, amivel mindenki vagdalkozni szokott, ez vette be magát a köztudatba. Ez a mítosz keletkezett a XIX. században, azonban mint minden ilyesminek van valóságtartalma.

A VI. századból származik elôször írásos emlék a rovásírás létérôl. Kínai követek jegyezték le: 

"Nincsen írásuk, hanem ha szerződést kötnek, bevágásokat tesznek kis fatáblákra." Ugye itt arra gondol, hogy nincs a kínai rendszerhez hasonló írásuk.

987-ben az arab Abu Jaqub an Nadin (más néven Muhammad b. Ishaq al Varraq) feljegyzi a Don-vidéki türkmén fejedelmekrôl:

"ha az alsóbbrendű fejedelmek valamelyikéhez írni akart, előhívatta vezírjét, és megparancsolta neki, hogy egy nyilat hasítson ketté. A vezér aztán rovásjegyeket metszett reá, melyeket a türkök előkelői ismertek, s megmagyarázták azok értelmét, amit a főfejedelem tudtukra adni akart; s akihez intézve volt, megértette, s azt állította, hogy ez a kis írás sokféle jelentésű lehetett. De ezt csak fegyverszünet, békekötés vagy háború idején cselekszik. Ő megjegyezte még, hogy ezeket a telerótt nyilakat jól megőrzik, s ennek következtében az egyezséget megtartják."

Maguk az írások  nem maradhattak fent, a nomád népek nem szeretnek könyvtárat cipelni magukkal, ami megmaradt, azt sírokban, vagy a fémtárgyakon találhatjuk. Mindebbôl két tény fontos: a fára vésett rovások származása türkmén, illetve hogy nem maradt fenn eredeti dokumentum. Az írásforma eredetét és a jelek hangtani megfeleltetését Vilhelm Thomsen dán nyelvész végezte el 1893-ban megjelent tanulmányában

"a forrás, amelyből - ha nem közvetlenül, de közvetve - a török írás betűsora ered, az arameusnak nevezett írás-alak volt. Ezt bizonyítja a betűk formai és jelentésbeli egyezésének nagy mennyisége, továbbá az is, hogy az írás jobbról-balra menő iránya szintén teljesen egyezik."

Eddig az eredet. Az írás 38 írásjelbôl állt, ebbôl 4 jelölt magánhangzót, 34 mássalhangzót. Az eredeti megfejtés szerint azért van 34 mássalhangzót jelölô írásjel, mivel az egyeztetéskor a magas és mély hangrendû magánhangzók elôtt különbözô jellel jelölték, tehát a jelösszevonással kombinálva azonos mássalhangzó tartalmú szótagjelölés volt. Ezt bizonyítják Antonio Bonfini, Mátyás udvari historikusa (Rerum Hungaricarum decades, 1486-1495 közt) által a székelyek írásáról írtak is:

"Szkítiai betűik vannak, miket nem papírra írnak, hanem rövid fadarabokra rónak; kevés jeggyel sok értelmet foglalnak egybe."

1483-ból származik a nikolsburgi ábécé, ami 35 egyszerű és 11 összetett, összesen tehát 46 jelet tartalmaz, mindegyik felett latin betűs átírással. Ezek a következők: a, eb, ecz, encz, eczk, ecz-ech, encz-ench, ed, and, ey, e, f, egh, eg, eng, athy, echech, eh, i, ac, vnc, l, ely, m, en, eny, nye, o, ep, emp, ek, r, s-e ch, eth, enth, v, ew, ee, w, s, ez, ezt, e t, tpr[us], [us]. (a mássalhangzók elôtti e-k hasonlóan a mai ábécéhez a mássalhangzók kiejtését könnyítik)

Most  itt egy pillanatra megállnék, és egy másik sokat emlegetett kortörténeti dokumentumra, a 13. századi Ómagyar Mária-siralomra utalnék. Egyértelmû, hogy mindkettôt (tehát mind az ábécét, mind a verset) hallás után írták át latin betûs megközelítésre. Ennek ellenére a kettô hangtani csoportjai, fôleg súly tekintetében nagyban eltérnek egymástól. Igen nehéz elhinni, hogy az élôszóban gyakori csoportok írásban nem jelennek meg. Ezzel csupán az írás egyediségét akarom megkérdôjelezni, számomra sokkal inkább egy merev rendszer alkalmazásának tûnik, mintsem egy önállóan kifejlesztett, a nyelvhez igazított írásnak. A jelenség nem meglepô, a mai angol helyesírás is ugyanígy egy merev átírási rendszert ôríz.

Az írás tehát szótagok rögzítésére alkalmas, és már a XII. századi nyelv leírására sem alkalmasak a szótagok. Egy kis történeti részlet Várkonyi Nándortók:

A magyar rovásírás a türk rendszerek Talasz-völgyi változatához áll a legközelebb. Emez egyidős a jenyiszejivel, vagy igen kevéssel régibb, s minthogy használóinak, az úgynevezett nyugati türköknek történetét kielégítően ismerjük, meg tudjuk határozni az időt s a helyet is, amidőn s ahol a magyarok megtanulták, és a maguk nyelvéhez idomították. A türkök 552-ben alapították meg birodalmukat, amikor Tumen az ázsiai avarokat leverte; e birodalom középpontja Kelet-Turkesztánban volt, s itt folyik a Talasz folyó, melynek völgye a magyar ábécé őshazája. A nyugati türkök 576-ban foglalták el a krímiai Boszporosz városát, ami annyit jelent, hogy előbb a magyarok Kubán-vidéki országát kellett meghódítaniok. A magyarok így türk fennhatóság alá kerültek, s a nomád államszervezés szabályai szerint ekkor egy türk kagán és nemzetsége lett a magyarság vezetője; utóbb pedig beolvadt a magyarságba. Minthogy a jenyiszeji-talaszi írást az ujgur hódítás 659-ben eltünteti, a magyaroknak ekkorra már el kellett sajátítaniok. Az 552-659 közt eltelt évszázad tehát az az idő, amely alatt a rovásírás elterjedt s első formájában kialakult a magyarok között - kétségkívül a föléjük helyezett türk kagáni törzs közvetítése révén. Ez idő alatt a magyarság közös és szoros politikai szervezetben élt a nyugati türkökkel, tagja volt birodalmuknak; a szomszédos népek őket is türköknek nevezték, s ez annyira átment a köztudatba, hogy a bizánci írók még félezer évvel utóbb is e néven nevezik őket, holott ekkor már régen kiszakadtak a türk szövetségből, elfoglalták Pannóniát, s maga a türk birodalom is megsemmisült.

Nyelvtörténeti aspektusból tehát valóban igaz, rendkívül régi írásról van szó.

Azonban az a rovásírás, ami jelenleg a középiskolások és a nemzetgyökerek körében divatos XX. századi, hangíró, magánhangzó jelölô és Magyar Adorján találmánya.

Mindemellett ehhez a cikkhez nagyon sokat olvastam most, végigolvastam mindenféle magyarkodó ilyenolyan oldalt, és valahogy olyan érzésem támadt, hogy nekem még vitázni sincs kedvem.

A vatikánt aggasztja a papok lezsersége

"A polgári életmód és az erkölcsi relativizmus az a két nagy veszély, amely gyengíti a vallásos életet. A szekularizáció problémája nemcsak az egész társadalomra, hanem az egyházra nézve is tehertétel" ... "korlátok nélküli szabadság, családi kapcsolatok lazulása, világias szellemiség, a papi viselet kevés láthatósága, az imádság elértéktelenedése, elégtelen közösségi élet és csekély hajlandóság az engedelmességre"

Biztos vagyok benne, hogy ez nem azért van, mert a pápa német és igazodni akar a németekrôl kialakult képhez, miszerint rendmániásak. Ugyancsak biztos vagyok abban, hogy nem a gyermekkorában átélt rettenetes élmény, miszerint ôt besorozták a hitleri hadseregbe okozza benne ezt a vonzódást az egyenruhák iránt.

Valószínûleg egyszerûen a tehetetlenség okozza. Ül ott a bársonyszékében és érzi hogy a rendszer rohad alatta. Lehet még vagy két- háromszáz éve mire teljesen összedôl a vállalat, node legalább nekik illik az örökkévalóságban gondolkodni. Tehát ül ott, és ahelyett, hogy átvilágítaná a szervezet mûködését, felcsapja a múltat, és siránkozik. Bezzeg XI. Benedek alatt még minden rendben volt. A világ az egyház körül forgott, vagy ha mégsem, megégették, felnégyelték karóbahúzták azokat, akik nem úgy gondolkodtak. Szép világ volt amici, most pedig nézz körül, a világ egy rettenet.

Majd eljutott a gondolathoz, legyen tüneti kezelés! Mivel a régi szép idôkben a papok még papi ruhában jártak, ma meg nem, régen az egyház a világ közepe volt, ma meg nem, egyszerû a képlet: ha a bolhának minden lábát kitépjük, megsüketül. Ha a papok újra úgy néznének ki, mint megannyi búvalbaszott, emberi formát öltött varjú, akkor újra eljövend a régi nagyság.

Miközben a korábbi hír, és ez összefügg. Az egyház súlyvesztése, az egyházat övezô középkori maszlag és a hívôk ostoba elvakultsága mind mind a szekularizáció növekedése felé mutat. A társadalom számára ez nem tehertétel (node mi mást mondana, az aki abban érdekelt hogy ezt így gondolja), ellenben az egyház számára igencsak. A papi hivatásnak (amint azt írtam) van egy élhetô formája, van az egyház és hitélet viszonyának is kívánatos módja, meg lehet élni a hitet úgy is, hogy nem nehezedik ránk a kétezer éves teher, a középkorban gyökerezô hatalmasság emléke, a középkori életvitel kívánatossá tétele. Azok a papok, akik megpróbálnak az emberekhez a mai életvitelen keresztül közeledni el kell vessék ezt a terhet (ez az igazi teher), és meg kell próbáljanak visszatérni a krisztusi elvekhez, és átültetni azokat (hiszen elég általánosak voltak, amíg ki nem sajátította az egyház a céljai számára) a mai korba.

Meg kell állapítsam, nem csak én gondolom úgy, hogy az egyház a tradicionális formájában képtelen a küldetésének megfelelni, hanem vannak papok is. Éppen azok a papok, akiket most kritizál a Vatikán.

A Vatikán ezzel (és mióta Ratzinger pápa lett ez nem az elsô ilyen lépés) letette a voksát a múlt mellett, teljes mellszélességgel vágtatnak hátrafelé, fejüket a homokba dugva ábrándoznak a valaha volt dicsôségrôl  és a középkori sötétségrôl, amelyben az Egyház pislákoló gyertyái voltak a fény. Nincs meg a szikrája sem annak a vágynak, hogy a hitet eljuttassák az emberekhez oly módon, ahogy azok befogadni akarnák (ad absurdum képesek lennének). Az Egyház gyöngül, teret veszít és valójában pitiáner részletkérdésekrôl hoz nagyhorderejû, visszhangot kapó döntéseket.

itt olvasható ez:

Az ehhez írt kommentekben sincsen semmi meglepô újdonság, a dohányosok jönnek a klasszikus autó vs. cigi közhellyel, a nemdohányzók a szokásos, "nekünk alkotmányos jogunk van az egészséghez" közhellyel, és megjelenik a hozzászólók között a megszokott két típus, a "leszoktam, sokkal jobb" illetve a "rákom van, mert dohányoztam".

Viszont alapvetô újdonság számomra a felütés (amiket ki is emeltem), a bejegyzés írója közvetlen és közvetett nyílt erôszakot akar alkalmazni valakivel szemben, mert az dohányzik. Nem éri be azzal, hogy a saját egészségét félti, nem elegendô neki, hogy a dohányzókat a saját választott Országgyûlésük sem védi (jogaikban, és nem vélt egészségükben), hanem szeretne erôszakkal fellépni a kismamával szemben, mert az ô hite és meggyôzôdése szerint az valami olyat cselekszik, ami társadalmi bosszúért kiált.

Miért éppen a dohányzás?  Miért érzi úgy a blogot író gazdasági vállalkozás (Ágita kismama nadrág 12900 Ft) úgy, hogy a dohányzás olyan veszély egy csecsemô egészségére, ami más területeknél kiemeltebben kezelendô? Miért érzi úgy, hogy egy ember és utódja közös problémájába, életébe, viszonyába neki (vagy bárkinek) be kell avatkozni, és hamár így érzi miért éppen a dohányzást emeli ki?

Kövessük végig a logikai utat:

1. Van nekünk egy vállalkozásunk, ahol kismamák számára kívánunk eladni ruhákat.
2. Olvasgatjuk az internetes marketing-gurukat, rájövünk, hogy a lapunk látogatottságát információkkal lehet növelni, csinálunk ilyen-olyan lapokat tanácsokkal. A Jótanácsok link alatti lap elsô bekezdése: "Mielőtt vásárolni indulna, gondolja végig a terhessége során hány ruhadarabra lesz szüksége, illetve mennyi pénzt kíván erre fordítani." Fordítunk figyelmet az Egészségre is, pontosan 288 szóban, amibôl  négy a következô  " Fogyasztói ár: 3980 Ft"  Aktuális fikázásomhoz kapcsolódóan: dohányzásról 0 szóban.
   
3. Illetve indítunk egy blogot is, hozza csak a látogatókat.
4. A blogunkat az ég egy adta a világon senki le sem tojja, két hozzászólás után novemberben feladjuk, majd újra a marketing-gurukat olvasva februárban úrjakezdjük, de most már olyan témákkal, amik vitára késztetik az embereket, és minket szimpatikussá tesznek.
5. És láss csodát van is két témánk: dohányzás és otthonszülés.
6. Dohányzásnál egyértelmû: ellene vagyunk! Otthoszülésnél nem egyértelmû, így a felütés óvatosabb "Miért jó otthon szülni?"..."Mit gondoltok erről?"

Úgy érzem, a motivációt sikerült megfejteni (természetesen megfeledkeztem a vadromantikus képrôl: magam is kismama vagyok, és nem találtam ruhát, így puszta jótéteménybôl megosztom másokkal, hogy mit találtam).

Viszont térjünk vissza a kályhához, tegyük fel, hogy végtelen cinizmusom és szándékolt entellektüel gúnyom ellenére itt szó sincs fondorlatos marketingrôl, hanem valós és ôszinte felháborodás szavait olvashattam. Miért éppen a dohányzás?

Ez a kismama úgy érzi, hogy a lehetô legnagyobb veszély prenatális korban a dohányzás? Úgy érzi, hogy a szülôk és a gyermek viszonyát szabályzó törvényeink minden más tekintetben a gyermek hosszútávú egészségét szolgálják, csak itt és most, éles szemmel talált egy rést a jog konzisztens páncélján, amire lecsapott és segítségért kiált? Úgy érzi, hogy a védônôk a prenatális vitaminok, a csecsemôkori vitaminok, a megfelelô tornák, készség- és izomzatfejlesztô játékok kötelezôvé tétele után megannyi harcos amazonként a terhes szülôk dohányzása felé kell hogy forduljanak, és le kell csapjanak erre a mételyre?

Ha így gondolja, akkor a valószínû ok az, hogy a marketing, a divatok, és a közhelyek rabja. Divatos szidni a dohányzást, hát ez maradt meg a fejében, látta egyszer egy cigisdobozon, hogy a  terhes nôk dohányzása árt a babának, és megmaradt benne. Azzal az -ugyanott fellelhetô- információval, hogy a dohányzást halált okoz nem vetette össze, és a kismamát nem attól féltette, hogy ott esik össze holtan a kórház kapujában, hanem csak és kizárólag erre az információra emlékezett. Nehéz lesz a tévében reklámozott pelenkák közül választania, mert egyik jobb, mint a másik. Vajon melyik pelenkamárka mellett tör lándzsát, hogy a védônôk azt kötelezôvé tegyék a csecsemôk számára?

Anno Szôlô blogjában belementünk egy vitába a dohányzásról, aminek a végeredménye az lett, hogy a dohányosoknak kutya kötelessége betartani az élni és élni hagyni szabályait. Ugyancsak elhangzott a kulturális relativizmus kifejezés. Most viszont mondom ugyanezt, a nemdohányzóknak is kutya kötelessége tiszteletben tartani a dohányzókat, amíg azok nem zavarják, és ugyanúgy el kellene fogadni, hogy nem kizárólag egy helyes és követendô életvitel létezik.

Pár gondolat zárásképp: 

• édesanyámnak, amikor velem volt terhes, a nôgyógyász azt mondta, rosszabb a csecsemônek a leszokással járó stressz, mint a dohányzás
• az ember életvitelét a szüleitôl másolja, tanulja, sokkal veszélyesebb életvitelek vannak, mint a dohányosoké
• a környezet egészsége fontosabb, mint az anya dohányzása, az ellen mégsem teszünk lépéseket, hogy dohos, nedves, büdös lakásokba ne születhessen gyerek

Félek, hogy az erôszak ezen formája divatos lesz, és lassan több jogunk lesz, mint életünk.

A mondott valamit, amire A nem emlékszik, de B elmondaná neki, mit mondott.

Vajon lehet fontos az A-nak, amire A nem emlékszik?

Mert ha azért mondta, mert úgy gondolta, de most már nem úgy gondolja, akkor nem fontos.

Ha meg úgy gondolja most is, mint akkor, amikor mondta, akkor nem fontos megmondani neki, hogy már akkor is úgy gondolta.

Vajon elôtte hogy gondolta?

Mert ha úgy gondolta, ahogy most is gondolja, ellenben amikor mondta mást mondott, akkor nem fontos megmondani neki, hogy valamikor másképp gondolta.

Egy fontos van az egészben, vajon mikor mondta, hogy gondolta?

Feltételezhetôen úgy, ahogy gondolta.

De ha elôtte másképp gondolta, és amikor mondta még úgy gondolta, de most már nem úgy gondolja, akkor nem fontos megmondani neki mit mondott, hiszen elôtte is azt gondolta.

Tehát értelmetlen A-t szembesíteni azzal, amit egyszer mondott, de elfelejtett. Hacsak nem el akarja felejteni, de akkor meg felesleges szembesíteni vele. Mert csak azt mondhatja, amit Navracsis és Yonderboi is: "Bolond ember az, aki a múltat kutatja"

Az elmúlt egy év legszebb összefoglalása talán az, hogy ugyanolyan szépen telt el 365 nap, mint az elsô közös hétvége két napja. 

"... 2005-06-ban egyetlen év alatt tíz százalékkal csökkent a szerzetesek és apácák összlétszáma a római katolikus egyházban. ..." ... "A Vatikánnak a klérus létszámának csökkenésével is meg kell küzdenie: kevesen választják a papi hivatást ..."

Mi több, nem csak a papi hivatást választják egyre kevesebben, de az aktív hitéletet is. Egyre több az elméleti katolikus, akik valójában hívôk lennének, ha az Egyház nem úgy mûködne, ahogy mûködik, és ennek következtében egyrészt a hívôk pozitív megítélése sem több, mint egyszerû illem. Nota bene, ahogy gyerek születésének örülni kell, akkor is, ha a váratlan gyermekáldás inkább csapás, ahogy halálnak akkor sem szabad örülni, ha ezt már évtizedek óta féllábon várja a család, ugyanígy a vallásos embernek sem illik azt mondani, hogy nehogymár ehhez az ellenszenves, hataloméhes, véres, középkori gyülekezvényhez tartozzon.

Mert az Egyházzal (sôt Az Egyházzal) több komoly baj van így a hosszú XX.század végén. Egyrészt képtelen volt haladni a korral, képtelen volt az elmúlt négyszáz év társadalmi változásait követni, a jellege, a szerepe még mindig a feudális berendezkedéshez köti. Az Egyház szerepe a középkorban a plebs fékentartása volt, a földi mértékletesség, nyugalom, szegénység ellensúlyozására a túlvilági boldogság ígérete, szemben a gonosz dôzsölô urak várható büntetésével nyugtatólag hatott az emberekre, és fenntartotta a feudális rendet. Bármily meglepô, pszichikailag elôhírnöke a kommunista mozgalmaknak: a szegény, kizsákmányolt rétegeknek megígéri, hogy munkájuk gyümölcse a boldogság lesz, és a vagyoni különbségekbôl eredô természetes ellenséget (ellenpontot) megbélyegzi a sanyarú sorsú jövôvel. Az egyetlen különbség, hogy míg a fennálló rendet egyik Isten nevében megingathatatlannak tartja, addig a másik az Igazságosság nevében megdöntendônek, de ez fôként abból fakad, hogy míg egyik a hatalom kedvezményezettje, addig a másik a hatalomba vágyik. Amint a kommunista mozgalmak kerültek kedvezményezett helyzetbe, a fennálló rendet az Igazságosság nevében megingathatatlannak tartották, míg az Egyház az új rendet Isten nevében megdöntendônek.

Ebbôl a középkori szerepkörbôl nem bír kitörni, és legtöbbször értetlenül áll a tény elôtt, hogy az állam nem kér ebbôl a hatalmi szolgáltatásból. A megerôsödésének legfôbb oka ugyanis ez a szolgáltatás volt a hatalom felé. (nem érdemes kitérni azokra az anomáliákra, amikor már a középkorban is a hatalmi játékok eszközévé vált, és az Isten bárányfarmját a neki nem tetszô urakra uszította. ld Könyves Kálmánt, aki az egyházi történetírásnak köszönhetôen púpos és sánta lett mindmáig, pedig csak a keresztes hadakat nem engedte végigrabolni a hûbéri birtokain áthaladni az országon).

Ugyanakkor azt sem veszi észre, hogy ezt a szolgáltatását valójában már nem tudja nyújtani, mert a hívôk számára a túlvilági megnyugvás nem feltétlenül a legkívánatosabb. Nem kell szimpatizálni a nyugati civilizáció fogyasztói társadalom néven elhíresült, birtoklási vágyból fakadó dôzsölésével, de érdemes felfigyelni rá, hogy létezik, és a továbbiakban az Egyház már nem a gatyájukból meztelen seggüket meregetô jobbágyokhoz szól, hanem fogyasztókhoz. Olyan emberekhez, akik nem akarnak beletörôdni az állapotukba, hanem többre vágynak. Az Egyházon kívül minden inger erre sarkallja ôket, az Egyház pedig mégcsak nem is referál erre. Hacsak nem vesszük üzenetnek a szegénység hirdetését, az önmegtartóztatást.

Ugyanígy kimaradt a hétköznapok változásaiból. A szabadidô eltöltésébôl, a vonzó alternatívákból, az internetbôl, lassan mindenbôl. A klasszikus értékrendet nem volt képes átültetni korunkba.

Ugyanis... tegyük fel, hogy létezik egy kívánatos (Istennek tetszô) magatartás, amely tudásnak a birtokában kizárólag az egyház van. Az egyház (mert jótét lélek), eme istennek tetszô magatartás elfogadására akarja buzdítani a világ lakosságának minél nagyobb hányadát, és ennek érdekében mindent megtesz. Ha ezt így elfogadjuk, akkor várnánk, hogy az Egyház lesz az, ami minden modern eszközt megragad, hogy ezt a magatartást reklámozza, csábítónak tüntesse fel, olyan köntösbe bújtassa, hogy ne ne legyen ember eme sárgolyón, aki nem akarja azt. Ha ez így lenne, azt látnánk, hogy sorban csábítja el a legjobb menedzsereket a világi vállalatoktól, hogy a marketingjét fenntartsa és javítsa.

A szerzetesek száma, akiknek a középkor óta a legfontosabb szerepe a piaci részesedés növelése volt, azonban csökken. Az állás nem képes elcsábítani az embereket a szimpla fizikai munkától sem, nem állnak be tömegével a megcsömörlött bányászok, hogy Szent Ágoston példáját követve a világi életet maguk mögött hagyva eme kiterjedt hálózat marketingesévé váljanak.

Mert nem csábító, sem a munkafeltételek, sem az áru maga. Egyszerûen nem konkurrens. A keresztényi életút nem eléggé csábító, a papok nem eléggé hitelesek ahhoz, hogy a hitet (ha valakiben megvan) a hívô ne próbája meg egyeztetni a mindennapi élet valós formájával, elvetve bizonyos részeit a tanoknak. Az egyéni értelmezések eredménye pedig az, hogy az Egyház szerepe csökken, ennek következtében a hívôk száma is, hiszen a hitet sokan összemossák az egyházakkal (bármelyikkel), és leggyakrabban a katolikus egyház dogmatikus és hideg világára gondolnak.

Pedig van ellenpélda. Az amerikai (USA) protestáns egyházak képesek lépést tartani a korral, képesek arra, hogy széles tömegeket szólítsanak meg, hogy csábítsák az embereket a jelenlétre, a vasárnapjuk közös eltöltésére. Közösséget épít, ahova mindenki szívesen megy el, mert annak a kis közösségnek megvan a maga szerepe az életében. A Katolikus Egyház a hihetetlen infrastruktúrája, anyagi gazdagsága, még visszanyerhetô, de tompulóban lévô fénye ellenére képtelen arra, hogy teret nyerjen. Ez menedzsment hiba, és ezeket a menedzsment hibákat sorra követik el. Most meg kell küzdeniük a korábbi hibákkal és valamilyen módon változtatni a vezetési stíluson. Máskülönben egyszerûen kifogy a lendület a szervezetbôl, és annak ellenére, hogy lehetne szerepe a mindennapi életben, emberi léptékkel mérhetô gyorsasággal fog eltûnni a lelkiélet piacáról, átadva a helyet a mértéktelen konzumálás templomainak és hitének.

Ma látogatóban voltam az ország egyik legtermékenyebb ipari létesítményében. Egy cég hatvan éves múlttal a háta mögött, akinek szerencsésen alakult a rendszerváltás, a privatizáció, sikeres most is.

Néminemû irodai asztalkoptatás után (amiért mentem, nem, nem állást kerestem) az egyik mérnökkel -akit már régebb óta ismerek- beszélgettem, elvitt a gyár egyik részlegére, mutogatta azokat a darabokat, folyamatokat, amik számomra relevánsak voltak.

Amikor már kifele vitt engem a területrôl (merthogy botor Visitor báránykák nem kószálhatnak csak úgy a Gyárban) elmesélte, hogy mi mindent csináltak a világon elôször ôk, ott.

Nem olyanokra kell gondolni, amik az index címlapján valaha is megjelennek, apró technológiai nüanszok, kiváltott lépések, olyan dolgok, amik a tankönyvekben még mindig lehetetlenként vannak leírva. Elmesélte, hogy az, ami náluk harmincéves technológia, az az olasz gyáregységben még merész kisérlet. Büszke volt arra, ahol dolgozik, arra is, hogy folyamatosan fejlesztenek, és oldanak meg dolgokat. Hogy az, amit ma csinálnak ôk ott, az húsz éve még lehetetlen volt, és máshol még mindig az. Alapvetôen hungarofób vagyok, mégis volt valami kaján jólesô érzés bennem, hogy lám, itt, ôk ezen a kinézetben hightechtôl évszázadokra álló gyártelepen olyat csináltak harminc éve, amit ma az olaszok nem tudnak. 

Vannak ilyenek. Jó volt a délelôtt.

Majdnem minden áldott nap, amikor jövök hazafele a Pozsony utca és a Radnóti utca sarkán áll egy ember. Az ember cigány, maximum harminc éves lehet, a súlya kétszerese a magasságához mérten ideálisnak mondhatónak, fogai nyomokban vannak (ami megvan, az is a fele annak, amilyennek lennie kellene, színében pedig fogra emlékeztet legkevésbé), de mosolyog. Mindig nagyon mosolyog.

Túlhúsos karjaival húsz-harminc csokor évszaknak megfelelô virágot ölel, mosolyog befele a kocsik ablakain, és a tilos jelzés alatt megpróbálja eladni ôket.

Legelôször azt hittem hogy  megpróbál megszabadulni a sors furcsa fintora miatt nála ragadt készlettôl, de ahogy múltak az alkalmak, egyre inkább úgy tûnt, hogy ez számára küldetés. Kereskedelmi tevékenységnek nem tekintem, mert akármilyen késôn is érek haza, a karjában még mindig annyi virágot tart, amennyit éppencsak elbír.

Talán másodszor láttam ott, késô is volt, majdnem nyolc óra, meleg este volt, a kocsi ablaka lehúzva, a virágosember elkezdte bepakolni az ölembe és  a mûszerfalra a virágokat. Nem meglepô módon a standard cigányt beszélte, az ilyenkor elvárható Fônök megszólítással, a klasszikus cigányos árképzéssel. Ha kettôt veszek ugyanannyi, mintha hármat, és az ára annyi, amennyi van nálam, de az kevés, éppen annyiba kerult neki egy is, de egyefene, haverok vagyunk odaad érte kettôt, nincs véletlenül még egy ekkora pénzem, mert akkor odaadná a harmadikat is, és nem vesztene rajta.

Ezeknek az üzleteknek mindig az a vége, hogy én úgy érzem túl sokat adtam érte (noha nem, már ha kereskedelmi egységhez hasonlítom), mégis valahogy úgy érzem megaláztak. Nem tudom megmagyarázni miért, de amikor nincs kialakult elképzelésem valaminek az áráról, és az eladó gyôz meg róla, hogy az jó ár, átverve érzem magam. Virágboltban nem, ott azt mondják annyi, ki van írva, mire a fizetéshez érünk, már tudom mennyibe fog kerülni, felkészülök, hátlegyen, és fizetek.

Azóta nem vettem tôle. Minden nap, amikor ott látom, rágyújtok. Éppen akkor, éppen ott, mert ha el vagyok foglalva, nem szól hozzám. Félek tôle, mert ha szemkontaktust teremtünk, akkor meg kell gyôznöm, némán a le nem húzott ablakon át, hogy nem, én nem akarok virágot venni. Pedig szeretnék. Tényleg, annyira jó ötlet lenne minden nap meglepni lunát egy csokor ilyenolyan virággal, a szolgáltatás ötlete teljesen jó, mégsem veszek tôle.

Mert nem tudom mennyibe kerül. Mert tudom hogy ha kétezresem van, akkor a nyakamba sóz négy csokorral, de vissza nem ad. Mert tudom hogy nem úgy menne, hogy én odaadom a pénzt, ô átnyújtja a virágot és a visszajárót, majd megköszönjük és elbúcsúzunk. Hanem mindenképpen ô járna jól, én meg nem. Még akkor sem, ha olcsóbban adja oda, mert akkor meg egy fél szóval elültetné bennem a lelkiismeretfurdallást.

Egyszóval nem tiszta az üzlet.

Bolíviában majd minden nap ugyanott vettem meg a cigarettámat, egy idôsnek tûnô (ez az indiánoknál 40 és 120 között bármennyi lehet) asszonytól. A cigarettának az egész városban "szabott" ára van, ha jól emlékszem 4 boliviano. Amkor a negyedik hónapja jártam hozzá, a cigaretta ára kicsit csökkent. A végén már 3 boliviano környékén volt. Csak nekem, csak nála. Egyre szívesebben jártam hozzá mást is megvenni. Ott mindenen alkudni kellett, aki nem alkudott, az drágán vásárolt. Megszoktuk, alkudtunk. Mégis mindennek tudtuk az árát, tudtuk mi a legalacsonyabb amiért egy gringónak -egy fehérnek- eladják. Addig az árig lealkudtuk, és megvoltunk. Néha pedig kaptunk nagyobb kedvezményt, amiért megszerettünk egy-egy árust. Tiszta üzlet, ismert játékszabályok. Pár hónap alatt már nevettünk a turistákon, hogy milyen árakon vásárolnak. Összenevettünk a helyiekkel.

Itthon nem ezek a játékszabályok, amiket megszoktam, és nem akarom virágra alkudni a Pozsony utca sarkán. Nem. A virágosember pedig elveszített egy potenciális vevôt. 

Csináltunk egy blogot -Szôlôék mintájára- az esküvôi készülôdésrôl.

Itten lehet csodálkozni

Az ORTT szerint a Petôfi nem közszolgálati.

Van ugye egy olyan fogalom, hogy nézettség (hallgatottság), ami számszerûleg némi statisztikai manôverrel megmondja, hány ember mennyi idôn keresztül hallgat egy bizonyos adót. A Petôfi emerkettô esetében ezek a számadatok visszaigazolták a mûsorstruktúrát, egyre több ember kezdte hallgatni az adót. Tehát népszerû volt, ha le akarjuk fordítani politikus-nyelvre, akkor a köz egyre nagyobb szeletét érte el az adó. Ezekszerint az adóforintjainkból eltartott állami tulajdonú adó szolgáltatott a köz szép nagy darabajának, mindenképpen nagyobbnak, mint korábban.

Korábban a Petôfi -ellenkezô tartalmú ORTT határozat hiányában- közszolgálatinak minôsült, ügyesen, okosan szolgálta a köz javát, éppen csak senki sem volt kiváncsi rá. Mindenesetre kevesebben, mint most. 

Ez az a pillanat, amikor nem határozatot kellene kihozni, nem fenyegetôzni kellene, hanem gondolkodni. Elgondolkodni azon, hogy a hiba nem a rádióban, hanem a törvény szövegében van. Hogy a közt nem az szolgálja, amit a törvény ír, hanem az, ami a közt érdekli. 

A hivatkozott törvényrészlet szerint "A közszolgálati műsorszolgáltató és a közműsor-szolgáltató biztosítja a műsorszámok és a nézetek sokszínűségének, a kisebbségi álláspontoknak a megjelenítését, a műsorszámok változatosságával gondoskodik a nézők széles köre, illetve minél több csoportja érdeklődésének színvonalas kielégítéséről."

Nézzük picit sorjában. Az ORTT vajon mi módon gyôzôdött meg arról, hogy a Petôfi nem gondoskodik a nézôk sok csoportjának színvonalas kielégítésérôl? Az biztos (bizonyított), hogy széles körének érdeklôdését kielégíti. Mi lehet a gond? Ez a széles nézôréteg nem oszlik elegendô csoportra? Vagy az ORTT meghallgatta, leültek, és elmondták, hogy ez nem színvonal, mert nincs kabaré, pedig Farkasházy jó spanunk? Vagymi?

Nézzük az elsô felét, a mûsorszámok sokszínûsége (újfent... ha nem a Farkasházy, Bolgárgyörgy, BTóth trióra gondolunk, tehát kabaré, világfájdalom, zene hármasra) a nagyon sokféle zenével kielégül. Nézetek sokszínûsége. Ez valóban nem, ha az ORTT szerint a zene nem kifejezôeszköz nézetekre, akkor valóban nem. 

Jöjjenek hát a kisebbségek. Hiányolom a statisztikát, de tegyük fel, hogy sem az örmények, sem a jedik, sem a cigányok nem hallgatják. Mert nincs benne roma-örmény-jedi kisebbségi magazin, ahol az alig észrevehetô támogatottságú kisebbségi szervezkedések elmondhatják a tutit.

Mert ez szolgálja a köz érdekeit. Engem kizártak a közbôl, az én érdeklôdésemet az elmúlt 27 évben képtelenek voltak szolgálni. Ami viszont most van, az szolgál engem, de ha ez nem közszolgálat, eleddig pedig az volt, akkor én nem vagyok a köz. Kizártak.

Hajtás után heves kirohanás következik, csak erôs idegzetûeknek!

A Fidesz szerint a kormánynak nem szabadna a népszavazás kérdésében állást foglalnia. indexen itt.

Balsai István azzal indokolta, hogy "Szerinte amikor a kormány azt mondja, jó a vizitdíj, a kórházi napnapidíj és a tandíj, akkor azt sugallja az embereknek, hogy ne menjenek el a népszavazásra, vagy szavazzanak nemmel.", ami a politikusi pálya alapkövetelményeit és a jelenlegi politikusaink felkészültségét tekintve rendkívüli éleslátásról árulkodik. Lévén, hogy a kormány szándéka szerint vezették be ezeket, feltételezem hogy úgy vélik ez jó, és errôl minket meg kívánnak gyôzni. Kit sikerül, kit nem, mindenki mehet szavazni szájíze szerint.

Mégis érdemes egy pillanatot elgondokodni ezen. A kormány elvileg minden egyes magyar állampolgárt képvisel, azokat is, akik el akarnak szakadni a Kádár rendszer egészségügyi ellátásától, azokat is, akik jobban szeretnék ha alanyi jogon járna minden, ami szép és jó eme világon. Jelenleg a referendum a kormány szándékai ellen megy, nem valamiért (pro), hanem valami ellen (kontra). Jelen esetben a kontra oldalnak különösebben érvei sincsenek leszámítva azt, hogy ellenezni népszerû, hisz az istenadta nép az ingyenvacsorát mindig meg fogja szavazni. Az sem elvetendô, hogy az elvek szerint a népet képviselô parlament megkérdezi a népet a véleményérôl, elvégre mégiscsak övé a hatalom (a népé), nem árt megkérdezni mit gondol róla. Az abszolút igazságban nem hiszünk, nézzük mit szeretne a nép.

Vessük össze a mostani eseményeket egy korábbi, valós horderejû népszavazással, az ország uniós tagságának kérdésével. Akkor a kormány, állami pénzen egyetlen egy opciót reklámozott, a csatlakozást. Az egyetlen erô, ami akkor a csatlakozás ellen volt, az akkor még létezô MIÉP volt, így mindenkit, aki kritizálta a csatlakozást szélsôjobboldalinak állítottak be. Semmilyen kritikai megjegyzés, semmilyen pro és kontra érv nem hangzott el, súlyos pénzekkel támogattuk az adóforintjainkból hogy meggyôzzenek minket valamirôl, kizárólag egyetlen irányban. Az ellenzék, a kormány, a minisztériumok, mindenki. Senki sem képviselte azokat, akik a nemleges választ komolyan gondolták, és érveltek volna mellette. A MIÉP sem,  szokás szerint a saját lázálmait követte, érvei nem voltak, vagy amik voltak, az összevethetô egy, a Blikk és a kurucinfo által kiírt esszépályázat eredményével. 

Vajon mi a Fidesz elképzelése a jelen helyzetben? A kormány a saját elképzelését ne támogassa, mert az ellenzék nem tartja helyesnek? Amíg ellenzéke van egy kormánynak, az ne hozzon döntéseket? Mindenesetre ne pártolja azokat? 

A helyes megoldás szerintem minden esetben mindkettô itt felsoroltban és mindahány eljövendôben az lenne, hogy a kormány mindkét érvnek azonos mértékû pénzösszeget adjon, mindkét oldalt, mind az adott ügy mellett, mind az ellene meggyôzôdésbôl szavazókat képviselje. Hogy a kétkedôket az gyôzhesse meg, akinek jobbak az érvei. Vagy ügyesebb.

Viszont ha nem szán mindkét oldalra pénzt, akkor egyikre se szánjon, mindkét oldal képviselôi találják meg a forrást az elképzeléseik hangoztatására. Nem csak most, akkor is. Ha referendum, ne higgye azt senki, hogy van egy helyes, meg egy helytelen megoldás. Kettô van, és mindkettônek következményei.

Tegnapelôtt a gyárból hazafele menet megálltam megvenni a napi betevô csokimat, cigimet, kólámat az autópálya mellett egy benzinkúton. Se közel, se távol (már gyaloglás mértékben mérve) nincs egy falu, város, mégis egy ötven körüli férfi (majd kiderül, hogy úriemberrôl van -e szó) ott álldogált a kút ajtajában. Befele megnéztem magamnak, útitáskával álldogált, az idôjáráshoz képest kicsit lengén öltözve.

Kifele jövet megszólított, kérdezvén el vinném -e ôt Budapestig. Magam is sokat stoppoltam, bár nem volt tipikus stoppos, elvittem. A története a következô volt:

Egy építôipari vállalatnak dolgozik, mint termelésvezetô, egy munkán voltak Szombathely környékén, január eleje óta ott dolgoztak, és hétfôn ért véget. Az elsô felesége Sopron mellett lakik Ágfalván, ráadásul az elsô házasságából származó lánya -aki Írországban dolgozik- éppen most ott volt, és vitte a barátját bemutatni, gondolta ott a környéken eltölt pár napot. Kivett egy szobát egy panzióban, és három napon keresztül ott volt, sokat találkozott a lányával (volt feleségével nem), minden szép volt és jó. Amikor a lánya és leendô vôlegénye elmentek síelni, ôt kivitték a vonatállomásra, felszállt és elindult hazafele Hajdúsámsonra. Elaludt, és eltûnt a kabátja, benne a telefonja, pénztárcája, mindene.

A második felesége, és a kisebbik nevelt gyermeke Németországban látogatták éppen a nagyobbik nevelt gyerekét, náluk van a kocsi is.

A kabát eltûnését éppen akkor vette észre, amikor a kalauz kérte a jegyét, persze se jegy, se irat, semmi, úgyhogy leszállították Kónyiban, ahol kapott rendôrségi jegyzôkönyvet az irattalanságról, sôt a rendôr elvitte az állomásra, mert úgy tudták, hogy a MÁV hazaviszi ôt a papírral, és ráér utólag fizetni. (luna is így tudja) A férfi állítása szerint a MÁV pénztár nem így tudta, úgyhogy reggel elindult hazafele stoppal. Rossz volt a stoppja, estig (ekkor 19:30 volt) csak Bicskéig jutott, illetve a segítségemmel Pestig.

Most meg nem tudja hogy jut tovább, nem szeretne este Pesten aluljáróban aludni, ugyancsak nem szeretne ilyenkor stoppolni, mert veszélyes is, meg az esélye is milyen kevés.

Telefonszámot persze egyet sem tud fejbôl, minden az ellopott telefonjában volt.

Miután mindezt elsírta (na jó, korrektül elmesélte) pár utalgatás után, amit nem akartam elérteni, megkérdezte nem tudnék -e neki kölcsönadni pénzt. Elôször nemet mondtam, csaptak már be engem így, nem is erôszakoskodott, csak szomorú lett, hogy mi lesz most így vele, 3500 Ft-ot nem fog tudni összekoldulni, meg nem is stílusa ez.

Adtam neki egy ezrest elôször, majd egyéletem egyhalálom, adtam neki összesen négyezer forintot, menjen haza. Persze fogadkozott, hogy megküldi, még küld többet is, igyak az egészségére egy üveg whiskeyt. Megadtam a címemet, oda küldje.

Most reménykedem. Nem a pénz miatt, hanem a bizalom miatt, szeretném ha visszanyerhetném bizalmamat az emberekben. Ha velem történt volna ugyanez (noha én tudok telefonszámokat fejbôl, de tegyük fel hogy mégsem) valószínûleg ugyanígy meg lettem volna lôve. Végülis mit tehet az ember ilyen szituációban. Remélem hogy nem csaló volt, remélem hogy ha nem küldi vissza a pénzt, akkor is csak azért nem, mert nem tudja elolvasni a címemet, vagy elvész a postán, vagy bármi, de szeretném hinni, hogy feladta a pénzt.

Valószínûtlen, hogy ez lenne az állandó stílusa, autópályák mellett dekkolni télen este, csak azért hogy az egyetlen ember, aki felveszi hátha megsegíti párezer forinttal. Túl melós, és túl valószínûtlen. Mégis rág belülrôl a kérdés.

Reménykedem... 

A jegy tényleg kijön 3500-ból, és tényleg volt akkor vonat, amikor mondta:

ezt eredetileg egy fórumba írtam, de gondoltam ide is kell.

A kérdés az volt, mi  a baj velük, amikor nem sértenek törvényt, és olyan szimpatikus kedves emberek mind. 

A Magyar Gárda nem sért törvényt, mert a félelem nem definiálható törvényileg, ergo a félelemkeltés sem. Egyetértek azokkal, akik szerint a Gárda válasz, egy társadalmi reakció a fennálló társadalmi viszonyokra. Minden oldal a maga ízlése szerint próbálja mások nyakába varrni, noha éppen az elôzôekbôl következik, hogy mindenki, mindannyian felelôsek vagyunk a létéért. Ki az érdektelenség okán, ki a politikai megnyilvánulásai okán, mindenki valamilyen módon része a társadalomnak, és okozója a fennálló helyzetnek. Nem elfogadható érv az "azok ott fennt", mert valójában azok ott fennt közülünk egyek-egyek, nem isten által ránk sózott átok, hanem olyanok, mint mi. Lehet komenyistázni, nácizni, orbánozni, gyurcsányozni, de valójában éppen ezek a kifejezések köszönnek vissza a napi politikából, ugyanazt, ugyanolyan szinten mûvelik, mint mi mindannyian.

A Gárda kortünet, és a fogadtatása is ugyanolyan vegyes a társadalom egészében, mint a politikai elitünkben. Ráadásul mindenki rásózza a maga elképzeléseit, vágyait, félelmeit. Akinek elvitte egy cigánygyerek a mobilját, az üdvözli a cigánybûnözés kifejezést, aki statisztikákat olvas, megvilágosodik, és máris tudni véli, hogy ki és miért lesz bûnözô, akinek tönkre ment a vállalkozása, az államellenesnek látja ôket, aki meg az antiszemitizmus magvait táplálja magában, annak végre újra SS. Ugyanígy támadják is, akinek valakije az SS-tôl félt, SS-t lát benne, aki csípôbôl toleráns, az félelemkeltést lát benne.

Pedig a Gárda ugyanolyan posztkádárista tünemény, mint a kádári elveket sulykoló nálunk jobbnak jó, a liberális elveket valló nálunk balnak jó emberek, pártok, mozgalmak. A Gárda nem jó semmire, de ugyanezen sokszínûsége miatt halálra van ítélve. Nincsenek elvei, keresztény és gyûlölködô, jobboldali, de a kádári vívmányokat védi, horthysta, de a kapituláció emléke sérti, hôsei, ikonjai nagy részérôl nem tudja kik voltak, és nem képes elfogadni, hogy a világ nem bontható szét jóra és rosszra.

Ugyanakkor próbavíz is. Azok a szervezetek, akik nem bírnak elhatárolódni, mert valamely vetületük szimpatikus, nem fognak tudni mit kezdeni a Gárda utáni teherrel, nem fogják tudni lemosni magukról az emlékét, akik pedig ellene ágálnak, nem fogják tudni pontosan mi ellen ágáltak. Az egyházak mást vártak a rendszerváltástól, várták hogy minden úgy lesz, ahogy a világháború elôtti szép idôkben volt, mert nem bírnak haladni a korral, itt -minálunk- nem. Most megkapták a nosztalgiázó tömeget, amit néven lehet nevezni, és hirtelen nem is tudják mi legyen. Legyen nekünk keresztény gárdánk, hamár a cserkészetet nem sikerült életrekelteni.

Félelmet kelt? Valójában nem bír félelmet kelteni, mert inkább szánnivaló a naivitásuk, egy feketébe öltözött úttörôörs. Tagjai vágynak a régi idôkre, amit a 99%-uk nem élt meg, és akkor fognak szétesni, amikor már végképp összemossák Kádár és Horthy személyét. Kell nekünk az ingyenes egészségügy, meg a magyarkodás, a teljes foglalkoztatottság és az antiszemitizmus. Az egyetlen, ami összetartja ôket, a közös ellenségkép, ami viszont a tagszám növekedésével lassan el fog tûnni. Aki fél tôlük, az félni fog mindig a múlttól, mert a harmadik köztársaság mutyizásai közepette képtelen volt feldolgozni a múltat, az egész XX. század történelme feldolgozatlanul várja, hogy végre történelem lehessen, és ne aktuális, politikai, aktuálpolitikai játékszer. A Gárda a feldolgozatlan múlt feldolgozatlan jelene.

Az oldalak mantrázásába fagyott politikusok pedig nem lelkiismeretük szerint gondolkodnak a Gárdáról, hanem a nagy pártok hivatalos álláspontjai szerint. Keszthelyen sem tudják mit kezdjenek vele, nagy a gondolkodás, vajon mivel veszítenek több választót, mellette vagy ellene kell -e lenni. Ez egy politikai örvény, magával ránt majd valakiket, felemel másokat, mások kipróbálják a klasszikus tanácsot: "ne csinálj semmit, majd kidob a víz". A gárda már rég máshol fog parádézni, és politikusaink még mindig ezen fognak gondolkodni.

Egyszer régen, nagyon régen (14 éve), amikor Snoopyval még fergetegesen jóban voltunk, kitaláltuk, hogy a Szilveszterek a továbbiakban ne legyenek alkoholfogyasztással terhelt bulik, hanem igazi kirándulós, túrázós, kulcsosházas teázós események, tartsanak több napig, és így köszöntsük az újabb éveket.

93-ban Kemencén megkaptuk kölcsön az új paplakot, amibe még nem költözött be a papbácsi, és ott Szilvesztereztünk (remélem mindenkire emlékszem: Snoopy, Delma, Totya, Zdrumi, az Ikrek és én).

Aztán jött három év kicsit más:

94-ben házibuliban voltam Akácéknál (emlékeim szerint nem volt jó nekem)

95-ben ámérikában voltam (azt a szilvesztert telefonon töltöttem Safiyával)

96-ban újra majdnem kirándulós, hatalmas csapattal voltunk Nagyvisnyón, az sem volt túl sikeres (kétszer nem értem el a vécéig, reggelre pedig egyedül megettem a hidegtálat, amit a nagy csapatnak rendeltek, mitagadás, nem voltam népszerû)

97-ben pedig elsô alkalommal kivettük Jobbágyék házát Füzéren. Egy fontos szabály volt: alkoholt csak mértékkel, aki részeg, a szabadban alszik (egyszer Totya kint is aludt). Az éjfélt pedig fent, a várban töltjük. Az akkori társaság majdnem minden tagja megmaradt a késôbbi évekre is, jöttek emberek (odavalók és oda nem valók), voltak viták, szeparálódások, szerelmi drámák, minden.

Így és ott köszöntöttük 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2006 2007 éveket, 2005-t én nem (igazoltan hiányoztam :)), de a társaság ott volt. Az évek folyamán a társaság hol bôvült, hol szûkült, de volt pár állandó ember. Menet közben Erdôberdô lett a legfôbb szervezôerô és mozgatórugó, de csinalta is rendesen.

Idén nem voltunk. A társaság ott volt. Úgy volt hogy megyünk, de nem mentünk. Barnus és Barnus szócsöveként Erdôberdô kíméletlen és goromba stílusomtól és humoromtól oly mértékig féltették Barnus röpke 11 évvel fiatalabb -egyben kiskorú- válaszottját (akinek van Habitusa és Kora, amit tiszteletben kellett volna tartani), hogy sikerült kiölni belôlem a vágyat a közös napok iránt. Tungi elment, de úgy döntött, hogy a szilveszter nem a helytôl szilveszter, hanem az emberektôl, akik ott vannak, úgyhogy 31-én lementünk érte Sátoraljaújhelyre, és együtt közösen (hárman persze) elmentünk Gyöngyösre Isuékhoz.

Csendes, iszogatós, nevetgélôs szilveszter volt, pici szomorkodással (Isu anyukája kórházban, Isuék rájöttek, hogy a frissen vásárolt házukat felújítani már nincs pénzük), bennem betegség bújkált, Tungi és luna picit álmosak voltak. Mégis, mindemellett, mindezentúl, mindezenáltal, nagyon helyre kis szilveszter volt.

A 2008-as év Gyöngyös fôterén köszöntött ránk, és életemben elôször láttam, hogy miért szeretik az emberek a tüzijátékot. Eleddig Pesten láttam a házak között a messzi távolban csillogni az égen tüzijátékot, de nem fogott meg. Most viszont száz méterre álltunk a fellövés helyétôl, és hosszan, nagyon hosszan néztük-láttuk.

Nem utolsó sorban ez volt lunával az elsô közös szilveszterünk, az elsô közös teljes évünk indult el ott. Node milyen év lesz ez! Az év végén mi is ilyen postot írunk majd :)

Az eltervezett Karácsony éppen egészen másként lett, mint ahogy elterveztük, mégis nagyon karácsonyos, nagyon szeretetes. lunától itt ugyanez

A tervek szerint mi ketten szentestéltünk volna itthon, aztán másnap (elsô nap) Barlang, harmadnap (második nap) Koky és még este hosszúfutás Mafibarlangba, hogy ottis még Karácsonykor legyünk. Ehelyett Papamaci megérkezett 23-án este, és amikor este indultunk haza otthonról, Mamamaci még egyszer utoljára megkérdezte, hogy nem akarunk esetleg mégis Barlangban szentestelleni. És (éssel nem kezdünk mondatot) nagyon szomorúan kérdezte.

Úgyhogy kitalátuk a legfelemásabb megoldást. Délelôtt meglátogattuk Mamit, aki a Medvecsalád számkivetett nagymamája, megajándékoztuk, megajándékozódtunk. (ez még terv szerinti volt) Majd lunáék-szokás szerint délután szentestélltünk miketten, majd Medvebarlangi szokás szerinti esti szentestéllésre meglepetésként odamentünk Barlangba. Papamacival szervezkedve éppenpontosan fagyújtásra lopakodtunk be a fa alá. Nagyon megható volt, kicsit amerikaifilmes, de nagyon szép.

A mikettônké egészen új volt, hiszen az elsô közös karácsonyunk, a fa olyan lett, amilyen egyik barlangban sem, mégis mindkettônk otthonából egy kicsi, és új, nekünk való. Kicsit nagyobb lett mint hittük, egészen más, mint az normális, node egészen olyan nagy, mint amire titkon vágytunk. (tessék megnézni itt) Az ajándékok pedig éppen olyanok, mint két egymást ismerô-szeretô ember ajándékai. Figyelmesek, szépek. Karácsonyi lakomaként az el nem készült hidegtál legínycsiklandóbb darabkáit a szépen kitakarított nagyszobánk padlóján fetrengve fogyaszottuk el.

Ez a felemás karácsony persze nem fair, mert Mafibarlangban kicsilányuk nélkül szomorkodtak, de úgy is nézhetjük, hogy a barlangok legalább felében sikerült nagyonnagy örömet szereznünk. (azért Mafibarlangban eltitkoltuk, nehogy ottan még nagyobb szomorúságot szüljön). Ez egy kicsivel jobb megoldás, mint luna-majdnem-rokon szintén elsôkarácsonyozó párosé, akik végül otthon ketten nem is, de mindkettejük szüleit végigrohanták.

Aztán szenteste alkalmából az orvosi ügyeleten -míg luna a doktorbácsinak mesélte miért is érkeztünk mi éjjel félegykor oda (felfázás)- én énekeltem egy pszichózisgyanús (ez orvosi diagnózis volt, látszatra fogfájással is lehetett volna ott) mentôre várakozó fiatalembernek azt hogy "fáj a fejem, a szívem túl nagy, és nem tudom nem tudom hol vagy, forog a világ, elfolyik minden, nekem senkim de senkim sincsen" de várakozásommal ellentétesen nem borult zokogva a vállamra és nem énekeltük el utána a singing in the raint.

Viszont az ügyeletes gyógyszertárba együtt érkeztünk azokkal, akik kettôvel elôttünk voltak. Milyen ötletes, hogy az ügyelet és az ügyeletes gyógyszertár a kerület két legtávolabbi sarkában van. Ôket szenteste jegyében visszafurikáztuk -merthogy ôk gyalogosan voltak- a kerület másik végébe.

Mindezek után éjjel fél háromkor sikeresen megettük a kicsit meghûlt vacsorát is.

Harmadnap (második napon) lunáéknál, a Mafibarlangban is szépet karácsonyoztunk, meglátogattuk a lunanagymamákat, ajándékoztunk és ajándékozódtunk, örültünk és örültek.

Rendkívül rendhagyó, hosszú Karácsony, mégis nagyon a szeretetrôl szólt, barlangok, ismeretlenek és egymás iránt.

Nagyon de nagyon régen írtam már, úgyhogy most

Adós vagyok a hét dologgal (megkövetem Szôlôt, mintha nem is reagáltam volna, pedig regisztráltam a fejemben, csak éppen túl sok minden történt magyarázkodom) . Nem hagytam el a blogodat Szôlô, csak RSSben olvasom, és mire kommentelnék, már újra rámtámad a munka, és elillan a fejembôl...

Íme a 7:

1. Az öt dologban leírt tollam még mindig megvan, sôt az összes karácsonyi ajándékkönyvbe azzal írtuk be a jókívánságokat.

update: nem találom :)

1. Kicsit levesz az 1-es pont értékébôl, hogy kizárólag csehórára hordom magammal, ott szoktam azzal írni, máshol sosem, így nehezen keveredik el. (azért ebben a pontban is volt újdonság, csehül tanulok, immár több mint egy éve, de Kunderát még nem fogok eredetiben olvasni... egyelôre)
   
2. Rájöttem, hogy a szülôi rendrenevelés nem múlt el felettem nyomtalanul, már nem tartom annyira bulinak, amikor a levetett ruháim szabadon keverednek a tisztákkal, és a pizzásdobozok pirosszószos belsejébôl kell elôhalászni az utolsó tisztának tûnô evôeszközöket.
3. Szilveszterkor feltûnt, hogy ugyanez Isuval is megtörtént, pedig amíg együtt laktunk, a világ legtermészetesebb dolgának tûnt.
4. Idônként rámtör az a kamaszkori rémület, amit az égre tekintve kellett volna akkor átélni (elvileg kamaszkorban a csillagos égre tekintve az embernek illik megijedni, hogy mekkora a világ, na ez nekem akkor kimaradt), csak most a hatalmas blogvilágra tekintek így. Mennyire valószínûtlen és hihetetlen hogy megtaláltam luna blogját, és éppen az Ô blogját.
5. Miután elbúcsúztattam Passát és áttekintettem az elmúlt hat évet hihetetlenül hosszú idônek tûnik hogy -kis megszakításokkal- ennyi ideje dolgozom a gyárban. A legmeglepôbb, hogy úgy vagyok vele, mint a rossz szerelmesek, egyszerre szeretem és gyûlölöm, érdekel és untat, fáraszt és feldob.
6. Néha látok sorsszerûséget abban, hogy Isuval mennyire párhuzamos az életünk. Normális tudományos magyarázatom nincs rá, hisz egyidôsek sem vagyunk, gyökereink sem hasonlóak, mégcsak egybe sem fonódott az életünk (már ami a mindennapos történéseket és életet illeti), és mégis.