vajon mi történt morwennel es sz_gregoryval?

Repülnek a hónapok... holnap lesz egy hónapja hogy minden nap lunához megyek haza, hirtelen elôkerültek azok a kifejezések, hogy itthonról hazmegyünk, elôször hazamegyünk aztán onnan haza és más hasonlók.

Jó. Nagyon jó.

Közben itt a blogon összedôlt a világ, morwen szünetel, kisherceg eltûnt blogostul. Hajjaj. Mi sem írunk (mentségünkül szolgáljon, hogy otthon csiganet van, egy szerencsétlen mobiltelefon próbálja kiszolgálni az internet iránti igényünket, kis sikerrel - a tonline szerencsétlenkedése újabb bejegyzést érdemelne).

Nagyon szépen mûködünk, szépen összeillünk, nem zavarjuk egymást, nem bántjuk egymást, mint két fogaskerék, szépen megy együtt az együttélés. Mindenki szeret mindenkit, az ô szülei engem, az enyémek ôt. Olyan ez, mint valami szerencsétlen ponyvaregény csak benne lenni jó :) 

Lakástnéztünk.

Láttunk olyat, amiben lehetne versenytfogatmosni, de enni nincs hol.
Láttunk olyat, amiben az ajtót csak akkor lehet kinyitni, ha senki sincs a konyhában.
Láttunk olyat is, ami édeskedves, ha egyikünk feláll, a másiknak le kell ülni.
Láttunk olyat is, amiben kergethetnénk egymást naphosszat, és sosem lennénk otthon.

Legvégül, a csüggedés határán megláttuk a lakást, amit valaki szeretettel újított fel magamagának, utána eladta másoknak, és végül hozzánk került.

Megôrzésre, boldogulásra.

Nem a legjobb helyen a mostani munkahelyekhez, nem is pont olyan, amilyennek megálmodtuk volna -ha álmodnunk kellett volna- de pont olyan, amiben két ember élhet együtt, akkor is ha éppen nem egyszerre akarnak csinálni mindent együtt.

Olyan, ami annyira szép, hogy örömet okozzon körülnézni, de nem nyomaszt egy jelen nem lévô idegen ízlése.
Olyan, amiben meg lehet fôzni két embernek egy vacsorát, és fel is lehet tálalni egymásnak, de nem hiányzik az asztal mellôl még tíz ember, de kettô nem is sok.
Kétszemélyes lakás, ahol mégis lehet vendég az idegen, nem folyik egybe az intimitás és a vendégeskedés.

Megtaláltuk. Itt kezdjük el. 

Egyetlen darab kompromisszumot nem kötöttünk két hónap alatt, egyetlen megalkuvás, egyetlen változás, egyetlen fájó pillanat, egyetlen félreértés nélkül múlt el két hónap. Nem vagyok igazi lávsztori rajongó, de -bevallom- egyetlen bocsánatkérés nélkül.

Természetesen ez szükségszerûen nem igaz, és mégis az. Lehet abban egyet nem értés, hogy konkrétan mi történjék (opera vagy mozi), mialatt mindketten ugyanúgy gondoljuk, hogy valójában tökéletesen mindegy. Mert vagy legyen opera, és neki jó, de hamár jó neki hadd vegyek részt benne, vagy legyen mozi, de igazán akkor érdekes nekem is, ha ô is jön. Mert ha nem a saját kedvemért teszem, mondom, akkor teszemmondom az Ô kedvéért, vagy szimplán azért hogy legyen valami, avagy még egyszerûbben azért, hogy együtt legyünk.

Ez giccs, és mint olyan nem is biztos hogy így mûködik (ellenben mi. mûködünk), nem konkrétan ezek a motivációk, mégis valószínûleg mindketten tökéletesen meg tudnánk egyezni ebben a megfogalmazásban is. A giccsnek -a szépség azon formáinak, amiknek egyetlen célja a puszta lét- ez a szerelmi-fogalmi megjelenése vonzó.
A konkrét motivációk inkább a tökéletesen mindegyben rejteznek, és abban, hogy többet ér egy egyikünknek kevésbé élvezhetô akármi, ha az közös élmény, ha azt megbeszéljük, ha megtudjuk a másiktól hogy mi is jó benne.

Does this make any sense?

Mert jó vele együtt lenni. Beszélgetni. Utazni. Berúgni (hámból kirúgni). Megosztani, és hogy megossza velem.

antikisherceg fanoknak meggyôzô felnôttes számokban is lehet beszélni: 13000 kilometer felémenet, tôlejövet vagy éppen együtt, több mint 30000 sor chat, 189 sms, és két hónap alatt 32 közösen töltött nap.

Van közöttünk összhang, erôlködéstôl mentes természetesség, megértés elvárás nélkül, és közös akarat, közös remények, közös jövôkép és nemsokára közös otthon együttlakás. Nem ünnepnapokat töltünk együtt, hanem mindennapokat osztunk meg egymással. Nem alakítunk ki képet magunkról és tápláljuk azt, hanem vagyunk, magunk, amilyenek vagyunk és hagyjuk hogy a másik erre reagáljon, vagy éppen ne. Lenni jó egymásnak egymással, úgy ahogy vagyunk.

Nem írok. Két hónapja nem írok, pedig bôséggel lenne mit, de hol idôm nincs, hol energiám, hol meg minden lenne és mégsem. Pedig van miért írni, nagyon jó nekem. Boldog vagyok. Szerelmes.

A mégsem az én bajom, az, hogy van elszámolnivalóm. Mert szeretnék szép szavakkal többet írni, de visszatart hogy ebben a zárt szóvilágban, amiben szomorútojás él még nem zártam le valamit, amit én magam már lezártam.

Félreértés ne essék, nem lunával kell elszámolnom, nem is az érzéseimmel, csak szimplán ezzel a felülettel, és azzal, hogy az amit mondok írok úgy legyen összhangban velem önmagammal, hogy eközben hû maradjak bizonyos elvekhez, amik szintén én magam vagyok.

Nem bántam meg azt a két hónapot, az éppen olyan volt, mint amilyennek írtam, embertpróbáló, sok kompromisszum, amiket szívesen kötöttem, sok változás, amiket hajlandó voltam megtenni. Perverz gondolat egyetlen mondatba három linket sûríteni, és azt remélni, hogy van élô ember, aki végigolvassa a mondatot és mindhárom linket végignézi, azért hogy megértse, ez a mondat valójában mit jelent.

Ezennel pedig elszámoltnak tekintem. Az a két hónap véget ért, a világért nem mondanám hogy korábban, de azt sem hogy késôbb. Akkor és ott végetért, két hónap volt a világ. Ez a két hónap pedig egy kezdet.

Nem kis nehézség volt ezt végre megfogalmazni ide, itt, és talán mindenkinek mond valamit a 101-es szoba az 1984-bôl. Nos, ez volt a 101. hozzászólás a blogban.

ez itt a reklám helye.

aki aloebizbaszokat és izémizéket akar venni, vegye azt meg az én anyukámtól és apukámtól interneten

www.aloeshop.hu

Március 15-én emberek kimentek az utcára és üzelkedtek, lökdösôdtek, gyújtogattak, baromkodtak. Ez a szórakozásuk, így ünnepelnek, pihennek, érzik jól magukat. Politikusokat hallgatnak, vagy önjelölt hordószónokokat, mennek jobbra, balra, jobbról és balról jönnek, röfögnek, aztán ki-ki végzi tovább a dolgát.

Vehemensebbek még másnap is emlékeznek az eseményekre, utólag is rágódnak rajta, röfögnek kocsmaasztalok mellett.

Felettünk elmúlt, még híreket sem olvastunk, harmadnap egy kocsmaasztal mellett hallottuk hírét egy szittya szuttyogótól, hogy mennyire felháborító és megdöbbentô és felkavaró eseményeket látott a tévében. Neki fontos volt, aztán hazament sértôdötten, és utána másnak már nem volt az.

A közélet egyre inkább elrugaszkodik a mindennapoktól, valamilyen virtuális világot építenek a politikusok, amiben egyre inkább csak ôk hisznek. Az emberek pedig egyre inkább abban hisznek, hogy a politikusok nem minket képviselnek, hanem magukat, a lobbikat, kicsiket és nagyokat.

Korábban véresszájú ilyen- és olyanoldaliak együtt gondolják úgy hogy a politikusok lopnak és hazudnak, és ebben kimerül a munkájuk. Tôlünk lopnak és nekünk hazudnak.

Képviseleti demokráciához kicsit túlságosan erôs a frakciófegyelem, a képviselôk nem minket képviselnek, hanem a pártokat. A pártok pedig elvi választókat, sosem a valós létezô választókat, hanem az elképzelt jobb- és baloldali választót, ahogy ôk megtervezték, sôt tevékenységük egy részét kiteszi hogy megpróbálják átalakítani a választókat, majd saját elképzeléseiket elôadják mint közigényt.

Vajon a következô választásokon is a két nagy gyûjtôpárt viszi a szavazatokat, vagy a választók végre elfordulnak tôlük jobban számonkérhetô függetlenek és civilek felé? Vajon már három év múlva bekövetkezik ez, vagy hetet kell várni?

Négy úton, négy hangon folyt egyetlen beszélgetés,
folyt betûhangon itt és mindenesti randevúkon
hol egyszerrre hol távol, de mindig együtt, egyként
folyik emberhangon és érintésekkel emberközelben testközelben.

Mégis ez az itteni elmaradt lassan, alig írtunk.
Minap fedeztük fel újra, hogy más sokhangon beszélni, sokfélét mondani sokféle módon, nem csupán kényszerbôl, a szavak változatosságának öröméért. a kifejezésmódok sokaságáért.
Ez itt ugyanaz a régi izgalom olyan, mint régen olvasni blogját, várni az újabb boldog napot, és egészen más, mint találkozni és érinteni.
Tobzódunk a kifejezési formákban, fürdünk a szavak sokszínûségében, a szavak kedves természetében, mértéktelenül sok beszélgetés mindenrôl, bármirôl, két különbözô ember, akik abban hasonlóak, hogy bármirôl szeretnek beszélgetni, bármikor bármirôl, és sosem jöhet rosszkor egy oda nem illô gondolat mert ugye Semjén Zsolt hülye.

Eltelt egy hónap, hihetetlenül sûrû egy hónap, sok utazással, történéssel, egyenlô kétemberes teljes szerelemmel, egy hónap, ami évekkel felért, három nap egy holleanyó.

és ez még csak a kezdet :) 

A mindennapok az ember életében attól mindennapok, hogy ugyanúgy telnek, rutinjuk van, megszokott ritmusuk, és még az is, aki naponta fél arcán végigszánkázza a várost, mindennaposnak tekinti egy rettentô rohanásban eltelt napját.

A mindennapok sajátossága, hogy megunhatatlanok és élvezhetetlenek. A nagyon-megszokottól eltérô momentumok az események, a maradék a rutin. Élvezni az eseményeket lehet (esetleg idônként hátradôlni, mint jóllakott kondás végigtekinteni a megszokotton és megállapítani, hogy lám, jól mennek a dolgok, szépen híznak a malacok, egy sem kóborgott el), a rutint pedig végezni. Nap mint nap.

Az ünnepek attól lennének ünnepek, hogy kiszakadunk az élet megszokott menetébôl, és nincs benne rutin. Minden tettünk esemény, mert nem megszokott, mert újdonságot hordoz, és mert örömbôl tesszük, szívesen, ami a mindennapoknak nem feltétlenül része.

Amennyiben azonban mégis része, tehát a mindennapos rutin sok örömet szerez (neadjisten valaki szereti a munkáját, az otthonát, a családját), tulajdonképpen az ünnepek csak a rutin megszakításában jelentkeznek.

Így lehet minden hétvége ünnep. Vagy a szerda este.

meg sem tudom mondani milyen hosszú a csend
elvesznek a napok, órák, a hetek, percek
a tegnap reggel történelmi távolságba vész,
az elmúlt hetek egyetlen pillanatként repültek el mellettünk és felettünk
mi pedig benne, vele,
az idô széles lóhátán, összeterelve elveszett perceket,
évek-hosszú nyájat terelve egy karámba, egy szóba sûrítve száz oldalakat

a tér is repül, pördül, forog és áll, ringlispil
utazunk szavakon, utakon, meséken, zenében, mondatokban, félszavakban
ki sem mondott kérdésekben, fel sem merült válaszokban, néma bólintásba sûrített mondatokban
repülünk és megérkezünk...

oly sokszor megérkeztünk

hol itt vagyunk hol ott,
hol kétfelé de egymásra találunk,
hol egyfele de ketten,
egyikünk és másikunk
emitt és amott,
emitthon és amotthon,
mindig együtt

voltunk szorult helyzetben, együtt, de az elsô sorban mindketten, elsôsorban ketten, elsôsorban együtt
volt kaland állandó biztonságban,
voltunk szép nyugalomban sosem unalomban, fáradtságban és kipihent viháncolásban,
voltunk süteménnyel terhelt feszélyezett kirobbanásban, nevetô némaságban
voltunk emígy és amúgy immáron és éppenképp

és mi még mindig írunk egymáshoz, egymásnak, már egymásról, már rólunk
minden kiszélesedett köztünk, a mondanivaló is megváltozott, az egész világ szokszor megpördült körülöttünk,
út a lábunk alatt, felettünk az ég

mindvégig szerelemben

kettesével venni a lépcsôfokokat, elôrerohanni, megállni, egymásranézni, majd leugrani jó

Van egy kedvelt mítosz, az eldigenedés mítosza, amely szerint a számítógép (és az internet) távolabb viszi egymástól az embereket. Amelyik családban megjelenik a számítógép, megerôsödik.

A mítosz forrása a közösség fogalmában kereshetô, a korok folyamán, és a modern társadalom alakulása közben közösséget összetartó erô a vértôl folyamatosan elmozdul a logos felé. Ahol a logos alapú közösség megerôsödik az elidegenedés mítosza megjelenik szinte törvényszerûen.  A demonizálás mögött húzódó elv az, hogy kultúránk alapja a család, ez a legkisebb egysége, egy agglegény vagy egy kékharisnya (szingli divatosan) sosem egyenértékû egy családossal, egy baráti társaság a nukleáris családdal.

Nincs olyan interjú, ahol a kalandos életet élô cápavadásztól ne kérdeznék meg, ha ennyi mindent csinál, ennyifelé jár, mi is van a családdal. Persze nincs. Persze jó lenne, persze hiányzik, persze utazik tovább, él tovább, de kellett ez a pár pillanat csönd és részvét a kultúra alapkövének. Hasonló gondolati játék a karrier vs. család is.

Kultúránk fejlôdése a paraszti kultúrában gyökeredzik, az urak földesurak, a szolgák röghöz kötöttek, így azok az alapkövek, hagyományok és szokások, amik meghatározzák a kultúrát erôsen területhez kötöttek. Generációk élnek egy helyen, egy épületben, a család nem csak absztratk vérkötelék, hanem mindennapos interakció, munkamegosztás, hierarchia. A család egybeesik a munkatárssal, a korlátozott eltartóképességû föld korlátozza a népességet, kis közösségeket eredményez, ahol éppencsak a belterjes házasodást lehet (már ahol lehetett) elkerülni.

A gazdasági folyamatok azonban szépen lassan relativizálják a föld értékét, és kialakulnak azon gazdasági ágazatok, amelyek több munkaerôt igényelnek, mint amit az adott terület mezôgazdaságilag el tud tartani, tehát népességkoncentrációt eredményeznek. Urbanizáció. A városok növekedésével pedig a lakóhely és a munkahely elválik, szétválik az otthon és a mindennapi élet. Az emancipációval pedig az otthon és a család az élet egészen szûk területére (idôben és térben a teljes naphoz viszonyítva) korlátozódik.

A család régi fogalmából azonban megörzôdik a közösség, van egy közeg -ha egyre kisebb is- ahol még gyakorolhatják a hierarchiát, a munkamegosztást (kimosogat). Emellett megjelenik a gyerekek felnövésével és "kirepülésével" okozott sokk, megszûnik a sokgenerációs lakás- és életmodell is, illetve megjelenik az elvándorlás, más jellegû gócpontokat keresve.

Megváltoznak a társadalmi élet gócpontjai, a közösségek nem vérvonal és terület, hanem aktivitás alapján szervezôdnek. Egy munkaközösség minden tagja érkezhet más kontinensrôl, míg a szomszédunk nevét nem ismerjük (ki kivel van? csókolom). Az aktivitás alapján kötôdés pedig nem szükségképpen kisebb erejû, mint a család volt valaha. A vérség természetes közösségérzés -biológiai alappal-, azonban a tudatos létet az egyre jobban diverzifikált aktivitás mind erôsebben meghatározza. A tudatos alapon épülô csoportok mára már több közösségérzést táplálnak, mint a családok. 

Ez egy idôben erôsödô folyamat, amit a kommunikáció egyre olcsóbbá és elérhetôbbé válása felerôsít. Míg egy tudatos közösséget a posta vagy az utazás napokra elszakított, a helyben lévô család erôssége megmaradt. Amint azonban minimális erôfeszítéssel (ugyanakkora, vagy kisebb mint felállni és átsétálni a szomszéd szobába) szinte azonnal kommunikálhatunk, a tudatos alapon épülô közösségek utolsó hátránya is megszûnik, és az egyén továbbiakban gazdasági közösségként tekint a családra, míg életét a választott közösségben éli.

Az elidegenedés mítosza valójában más kötôdések felerôsödését takarja, a biológiai kötôdéstôl elszakadva sokkal inkább elvont alapokra helyezi a legerôsebb kapcsolatot közösségek tagjai között. A most domináns közösségi modell logos vagy aktivitás alapú, a modern kommunikációs eszközök kötik össze ôket, és hatalmas szerencse kell hozzá, hogy a család egybeessen egy ilyen közösséggel.

Ez egy kicsit kapkodós lett, csúnyácska, dehát az is csoda hogy ennyire összeszedtem a koncentrációmat. 

soha el nem hervadó, el nem száradó örök virág, szóvirág, képvirág.
csak ilyen lehet a miénk igazán, mi szavakból építettünk világot.

fák fekete árnyékával csipkézett antracitszürke vizen úszó kicsi piros pötty
félelmetesbarátságos barna sziluett sötétkék égen
áradó folyó színû szempár, szôlôvörös ajkak
fehér ködben bújkáló arany városok, sárga kápolnák
jégtáblán szorongó fekete emberek lobogó fáklyákkal
polinéz tetoválás fehér meszelt falon
fehér lámpák semmibôl semmibe vezetô sora

szóvilágból színvilágba hanyatt homlok egyenest egy hosszú pillanatra
egy hosszú pillanatra megállt az idô
a fehér márványórán délben afrikánál, a füstös faliórán tízkor

ebben a pillanatban a Castel dell'Ovo lábát a Balaton mossa
sarkai csinos koppanása veri halkuló hullámokkal a balatont és a hullámot
a nap és a hold összecsavarodik majdnemérintésben a távolban, majd összefonódik a fák alatt

és mi. mimi? mi.

Sok szépet láttam már, tájakat, embereket, a természet sok csodáját, kultúrákat, viselkedéseket. Ha behunyom a szemem, a legtöbbet fel tudom idézni, egyetlen szempillantás alatt magam elôtt látom a helyeket ahol jártam, illatokat, esôt, szelet, trópusi meleget, tavi szelet vagy éppen száraz éjszakák hidegét a bôrömön, . Embereket látok, ismerôs és ismeretlen, valószínû és valószínûtlen arcokat, mosolygást és haragot, nyüzsgést és békét, hangokat, szemeket, mozdulatokat.

Nem idilliek a képek, nem rosszul megírt ponyvák közhelyei, ugyanannyi jó és rossz keveredik bennük, mint a valóságban. Bárhol és bármikor lehetek. Idô és távolság nem számít, az emlékezésnek és az elképzelésnek nincsenek határok.

Nápolyban voltunk, este volt, tavaszias nyár mögöttem az utcán, ha ott van az ember, mi mást képzelne el mint azt ahol van. Egyértelmû. Ha pedig ott van, akkor nem is elképzelni kell, apró részletekkel leírni és erôsen rágondolni, csak nézni és befogadni, éppen csak félszavakkal, mozdulatokkal mutatni a másiknak, hogy nézze csak, most érkeznek vissza a halászhajók, milyen erôs halszagot hoznak, nicsak ott meg egy icipici egykutas benzinkútnál tankol egy robogó. Amolyan hétköznapi képek, amik csak az utazókat fogják meg, messze az idilltôl, közelebb a valós élethez.

Hétköznapi helyeket jó elképzelni, hétköznapi helyeken igazán jó lenni, amik éppen attól különlegesek hogy elképzeljük ôket, és ott vagyunk. Ünnepi pillanat minden utazás, valami új születik, kocsmák füstjében is megérezzük hogy más a levegô, hogy fûszeres az éjszaka, halljuk hogy kint csepeg az esô.

Megint utazunk, megint különleges helyre  de most nem is a helyet képzeljük el, hiszen ismerjük, ott van a másikunk,  hanem magunkat, egymást, ott. 

Mert utazni jó. 

kéken ragyog rám fenn a magas ég
zöld ha szárba szökken a búza

hajnalban ha felkelünk

Minden összefolyó szín:
egybeérô éjszakák lámpasárgája és nappalok hidegfehére,
reggeli szemek vöröse,
megédesedett füst kékje,
számolatlan kávék fekete sora,
hajnalig égô lámpák sárgája

mindez egyetlen képpé áll össze.

Egy régi tablóképen csillogó szempár szavak mögül néz rám kék kedvesen.

Betûk bogárfeketéjébôl színesen rajzolt élet, megírt érintés, betûhangokkal, szómosolyokkal.

forró szavak hideg lcdfehérben

csenddel csacsogó, szóval hallgató
nappal mosolygós, reggel dúdolós
éjszakai mosolygások állandó üteme
ritmus

együtt úszó, gondolattal ugró szálló, mesével álmodó
szóval névvel festô, dallal zümmögô, dalszöveggel mesélô
távolból érintô összesimulók
táncosok

gyorsan sikló, meg- megálló, visszahulló, felgyorsuló
csobogó, áramló mindent kitöltô
szabályszegô, önmegkötô harmónia
zene

már politizálunk is

A demokrácia a demos hatalma, az önrendelkezés maga, amiben a hatalom gyakorlására mi, a nép megbízunk velünk egyenlôket, hogy hajtsák végre az akaratunkat. A többségét, de oly módon, hogy a kisebbség is arányosan képviselve legyen. [itt írtam errôl bôven]

Négyévente kipróbáljuk, ki mellett dönt a többség, milyen arányban képviselteti magát melyik vélemény, elmondjuk véleményünket az azt megelôzô négy év munkájának minôségérôl, és megbízunk újabb embereket, hogy képviseljenek minket. Akiket megbízunk, azért tesszük, mert úgy gondoljuk, hozzánk hasonlóan gondolkodnak, nekünk megfelelô vagy tetszô elveket vallanak, szimpatikusak, és jól fogják végezni a dolgukat.

Azonban mindez csak statisztikailag igaz, ugyani egyetlen képviselô véleménye sem esik egybe egyetlen választóéval sem, sôt nincs két választó, akinek azonos lenne a véleménye. Az államot viszont mindannyian alkotjuk, mindannyiunkat képviselnek, sôt, belôlünk állnak, ugyanolyan urambátyámozó kulturális háttérrel, ugyanolyan heterogén világképpel, éppencsak ôket köti a frakciófegyelem (ami a képviseleti demokrácia elvének sárbatiprása). Velünk választatják magukat, és olyan szempontok alapján, amit kiharcolnak maguknak.

A választásunk úgy esik egy-egy képviselôre, hogy annak világnézete nagyrészt megfeleljen nekünk, minél jobban egybeesik, annál szívesebben szavazunk rá. Ennek érdekében két dolgot tesznek a minket képviselni vágyók, megpróbálnak meggyôzni minket arról, hogy az elveink nagyon egybeesnek (konkrétan minden szavazóé vele), illetve megpróbálja megváltoztatni a világképünket, hogy minél inkább egybeessen. Mindkettôbôl egy keveset. Megpróbálja formálni a gondolkodásunkat, és emellett meggyôzi arról, hogy -amennyiben mégsem sikerül megváltoztatni-  az ô elvei egybeesnek velünk.

 A rendszer jellegébôl fakadóan mindig van egy-egy kisebbség, akit egyetlen ember sem képvisel, mert olyan kicsik, hogy százalékosan a parlamenti létszámra vetítve nem ad ki egyetlen képviselôt sem, ráadásul területileg sem eléggé koncentráltak, ahhoz hogy sikerüljön egy embert bejuttatni. Esetleg senki sem kínál nekik képviselôt, nem akarja ôket senki sem képviselni. Eredményképp ôket senki sem képviseli, ôk képviselet nélkül maradnak, mindenféle beleszólás nélkül hagyniuk kell, hogy a többség és a többségi kisebbség akaratát rájuk kényszerítsék. Számukra a demokratikus berendezkedés a civil társadalmi formákat adja, egyesületekbe, egyletekbe, mozgalmakba, pártokba tömörülve fejthetik ki véleményüket. Szeretnének képviselve lenni, de esélyük sincs rá, így a politikai paletta színeibôl összeállítanak egy szivárványt, ettôl elveik a mi párthûség alapú szokásainkhoz képest zagyva egyvelegnek tûnik.

Ezek a kisebbségek hol békések, hol kevésbé, hol csak publikálgatnak, hol épületeket ostromolnak. Képviselik magukat, képviselôk hiányában.

Visszakanyarodva kicsit, amikor a képviselni vágyó meg akarja változtatni a világnézetünket, hogy magáéhoz hasonlóvá tegye, és eközben párhuzamosan arról is meg akar gyôzni, hogy részben (nagy részben) már megegyezik a miénkkel, olyan üzeneteket kell küldenie, ami építkezik a már meglévô gonodolatainkra. Mivel széles tömegekhez kommunikál, olyan üzeneteket kell gyártania, ami statisztikailag nagy valószínûséggel minél több ember gonodolataira építkezik. A legnagyobb közös osztóra törekszik, és ettôl blôd amit mond.

Ezek a nagy tömegeknek (ahol ez nem minôség, hanem mennyiség) szórt zagyva üzenetek (géppuskaelmélet), a szûk választási lehetôség miatt találnak ennyi befogadóra. Kevés választási lehetôségünk van, mert a civil képviselet fejletlen, képviseletlenül lenni pedig rossz, tehát inkább hiszünk valakinek, vagy nem hiszünk, de a másik ellen szavazunk. Amikor a választók egy csoportja ennek a blôd üzenetnek a teljes egészét magukévá teszik, elhiszik, és vallják, valójában áldozatai lettek a politikai tömegpártok tömegkommunikációjának. Ezek a gondolatok nem koherensek, és nem alkotnak rendszert, széles választék összekeverve. Mintha egy étterem széles választékát a hátsóajtón kiöntött mosléból kívánnánk elfogyasztani. Nem tudatlanságnak mondanám, igénytelenségnek, politikai mindenevôknek. Nem a politika felelôssége, hogy ne öntsön elénk moslékot, ha megesszük. Hiányoznak a strázsáló ôrzôk, de ezek nem lehetnek a politikusok, hisz nem képviselnének mást, mint a többi ôrzôt. Ez lenne az értelmiség szerepe.

A politika jelenleg összekeveri a kettôt. A Cél már nem lebeg a szeme elôtt, bármi is lenne az, oldaltól, párttól függôen, vagy alapvetôen hivatásból fakadóan. Nem egy cél érdekében használ eszközt, hanem az eszköz maga lett a cél.

A kommunikáció eszköze a politikának, a politikus cselekszik, majd elmondja mit tett, esetleg fordítva, elmondja mit fog tenni és cselekszik. Valamilyen sorrendben, de a legfôbb a tett, ami valamiféle cél felé visz. Elvileg tettekért költségtérítjük ôket busásan (feketén), hozzácsapva némi adózott borravalót. ez az építôiparban megszokott, nem értem az országot építô szellemi segédmunkásainkat miért ne fizessük így, hova a felháborodás

A szavazók pedig meghallgatják, és -rosszab esetben- pártállás szerint vagy -netalántán- saját gondolataik mentén helyeslik, felháborodnak, engedetlenkednek, szimpatizálnak, antipatizálnak, fütyülnek és gyülekeznek. Ez helyes, mert errôl szól a demokrácia. Természetesen a szavazón elégedetlenkedés közepette nem lehet számonkérni hogy meghallgatott -e bármit is, pláne hogy ért -e valamit a világból, dehát a szavazónak istenadta joga van szavazni, gyereket vállalni és hülyének lenni, és csupán csak örülni tudok, hogy autót nem vezethet alanyi jogon. 

Adot tehát a Cél, ami felé Tettek vezetnek és a Tetteket Kommunikálják az arr hivatottak, illetve vannak a Választók, akik Reagálnak.  A jelenlegi helyzet azonban kicsit felemás, minden politológus a közélet tematizálásáról, a kommunikációs stratégiákról beszél, miközben sem Tett, sem Cél. A Választó nem a Tettekre reagál, hanem a Kommunikációra, és minél kevesebb mögötte a Tett, annál hevesebben reagál. A Választók egy szûk része kifejezetten vonzódik a reakciókhoz, lépten nyomon reagálnak, noha tettek nincsnenek, csak kommunikáció. Összegyûlnek, cselekszenek, per se, zászlót lengetnek, és fogócskáznak a karhatalommal, elvannak játszanak, demokráciásat.

A politikusaink pedig kommunikálnak, és messzirôl kerülik a munkahelyüket, vagy a tettek mezejét. Az eszközt szentesíti az eszköz maga, a célt pedig elfedi, elfelejteti.

Ennél már az is jobb lenne, ha a cél szentesítené az eszközt, csak lenne cél.

igazi csemegét kaptam lunától, nagyon szépen megjelenik benne az, amit nem írtam le a fejlôdés mítoszáról

Az ember fejlôdése, és az ember felett álló helyes és helytelen feszegetése.

Alapvetôen tudjuk, hogy az ember fejlôdik, a genetikai változás állandó, van a Hadtörténeti múzeumban egy kiállított sodronying, méretre nôi S, tulajdonosa pedig korának egy óriása volt, Kinizsi Pál, akinek hatalmas erejérôl szóló mesékre mind emlékszünk. Alapvetôen tudjuk, hogy az ember egyre nagyobb fizikai méretet ölt, a nôk mellbôsége is folyamatosan növekszik, mindez pedig a darwini elvek mentén, a természet sajátos génmanipulációs eljárásának, az evolúciónak a következtében. Hogy csak ennél a két attribútumnál maradjak, aminek a magyarázata is kézzelfogható, a magas férfiak, és a nagymellû nôk nagyobb valószínûséggel találnak párra, mint a többiek. Statisztikailag tehát ezek a gének teljesítik jobban a fittest and best darwini kitételét. Itt fel sem merül a helyesség kérdése, hiszen a biológiát nem szoktuk megkérdôjelezni, ezek a sajátos szempontok érvényesülnek és hatnak az emberre mint fajra.

Van a génmanipulációnak egy másik érdekes fajtája, amit az ember vezetett be morális alapon, a társadalom nem kizárólag a faj- és létfenntartás szempontjából fitt (fit) tagjait is fenntartja, életben tartja, sôt bizonyos szempontból preferálja. Hiába alacsony -férfi- vagy kismellû -nô-, ha olyan viselkedésnormákat követ, amelyek a társadalmi túlélés szempontjából kedvezôek, akkor a korábbi biológiai szempontot (ahol a biológiai fenntartás volt a szempont, vö. erôsebb kutya) felváltja a társadalmi túlélési forma preferenciája, és szintén örökít ebbôl valamit, noha nem genetikai, hanem nevelési úton. Ez bizonyos szempontból egy kulturális evolúció, amiben a kulturális tudás a biológia génkészlettel párhuzamosan vándorol. Természetesen a kettô párhuzamosan érvényesül, tehát két azonos virtuális attribútummal rendelkezô ellenkezô nemû közül a magasabb vagy nagyobb mellû a preferált. Itt sem tehetjük fel a helyes, vagy helyetelen kérdését, hiszen a kultúra mi magunk vagyunk, értékítéletet hozni lehetetlen. (arról nem beszélve hogy minden értéket hordoz ;))

Említem az életben tartást, a darwini elvek egyike a nagyméretû populációból az egyedfejlôdés folyamán elhulló egyedek automatikus kiválasztódása is, tehát a környezet is szerepet játszik a legerôsebb egyedek kiválasztásában. Ez az, amit a morál és a társadalom automatikusan felülír. Senkit sem hagyunk meghalni, a biológiai szempontokat felülírja a morál, a társadalmi szempont, és soha ki nem derül, hogy valójában biológiai szempontból mely egyedek érvényesítik az életképesség alap kérdéseit. Ez az a pont, ahol feltehetjük a helyes helytelen kérdését, mert ez valóban morális terep.

Ugyanilyen morális kérdés, amikor a természetes szelekciót kiváltjuk fajtanemesítéssel (ami a génmanipuláció lassú formája), vagy génmanipulációval, és nem a biológiai szempontokat, hanem kulturális szempontokat erôltetünk a paradicsompalántára. Az a paradicsomfajta számít túlélônek, ami nagyobb, hibátlanabb és pirosabb. A biológia ilyenkor némiképp visszaharap (gondoljunk a kergemarhakórra a belterjes angol tenyészeteken belül), és megváltoztatja a koncepciónkat a génmanipulációról, reagálnak is azok, akiknek erre reagálni kell.

Az idôt ugyanakkor nem lehet megállítani, a felvilágosodás korában már volt erre kísérlet (nemes vadember, vissza a természethez etc.), de az emberi társadalom nem kíván régi értékeket konzerválni tartósan. Idôrôl idôre változik a konzervativizmus koncepciója is, utánaigazít a világ órájának (most éppen az aranykorszaknál tartunk, a boldog békeidôkhöz nyúlik vissza a konzervatív gondolkodás, -polgári értékek, egy kis keresztény felhanggal és szalon antiszemitizmussal spékelve-). A mi generációnk is követi ezt, bizonyos átalakulóban lévô értékeket kiemelünk és megsiratjuk, a könyveket, a helyesírást, a kézírást, Csillebércet, úttörôvasutat, a KISZ-t, mindenki ízlése szerint. 

Az értékek változnak, és új értékek születnek. A számítástechnikai analfabetizmus fogalma is megjelent, szörnyülködve gondolunk rá, hogy bizonyos társadalmi rétegek "be sem tudják kapcsolni a gépet", hasonló szörnyülködéssel, mint szüleink generációjának számítógéphasználói "azt sem tudják mi az, hogy bináris rendszer, de használják a gépeket". Bizonyos tudások elavulnak (ki tartja ma a kalligráfiát szükséges ismeretnek? -nagymamám még tanulta), mások felértékelôdnek, az értékrendszer pedig bizonyos oszcillációval, de folyamatosan követi ezt a változást, és fejlôdésnek nevezi.

Mert kell egy mosolygós is, hisz van miért.

Mert szép tavasz télidô közepén,
mert telihold van,
mert amit írok olvasóra, értôre talál,
mert kaptam gondoskodást,
mert én is mosolyogtatok,
mert nem tudom egy kezemen összeszámolni az elmúlt napokban átaludt órák számát,
mert jó nekem.

Létezik egy fogalom, amit nagyon szeret használni a modern világ (nem beszélve a marketing gépezetekrôl), ez a fejlôdés fogalma. A fejlôdés mítosza eltölti a modern ember életét, egyre fejlettebb az élete, a környezete, minden fejlôdik, de ha mégsem, akkor forradalmi újítás, esetleg reformálás következik be, és újraértelmezi, amit eddig gondolt bizonyos cselekedeteirôl.

Ezek a szavak szóról szóra visszaköszönnek reklámokból, minden abba az irányba mutat, hogy újabb, fejlettebb, jobb legyen a környezetünk, életünk. Emellett minden egyre komplexebb, vagy komplettebb, esetleg integráltabb (ezek a szlogenek nem annyira a lakossági fogyasztókat, inkább a cégeket célozzák, de a "2 in 1" is ilyen). A komplexitás és bonyolultság ellensúlyozására (hiszen ez a mítosz mellékhatása) instant megoldásokat kínálnak (tanuljon meg fôzni, programozni, atomtengeralattjárót vezetni, angolul, 24 óra alatt, hét nap alatt). Feltétlenül fontos része a mítosznak a folyamatos tanulás, tréningek, vörksopok, képzések, oktatások sokaságát kínálják, hogy lépést tartsunk a fejlôdéssel (ez nálunk még nem annyira hangsúlyos, de a life long learning máshol már vallás).

Legalábbis bizonyos esetekben ezt jelenti, míg más esetekben az egyszerûsödés számít fejlôdésnek, amikor egy korábban is létezô funkciót lehet kevesebb eszközzel és/vagy gyorsabban és/vagy egyszerûbben elvégezni.

A fejlôdés harmadik típusa az új dolgok megjelenése, amikor olyan funkciót lát el valami, amit korábban semmi, vagy nem volt hatalmában valakinek hogy elôidézzen bizonyos változásokat, amiket ezáltal elôidézhet. (ebben a tekintetben a fadarab a majom kezében ilyen, a mobiltelefon viszont nem).

A fejlôdés ezek szerint az, ami az embert hatékonyabbá teszi.
Amit fejlôdésnek nevezünk, emberközpontú fogalom. Ez a mítosz mozgatja reklámokat (ahh.. fogyasztói társadalom), a kütyük fejlesztôit, és ez az iránya a fejlesztések jelentôs részének.

Ezzel szemben áll a funkcióközpontú fejlôdésfogalom.

Ennek egyik alapja az, hogy a rendszerek bonyolódása magában hordozza a sérülékenységük növekedését, a sérülésük viszont tökéletes funkcióvesztéssel jár, tehát a fejlôdés iránya a labilitás felé halad. (egy zöldszemes ostoros például elég nehezen kaphat szívinfarktust, egy lemerült/elromlott mobiltelefon pedig kizárólag a kalapács -funkcionálisan gyengébb- helyettesítôje).
A funkciószempontú fejlôdés egyik jelszava a KISS, Keep It Simple and Stupid. Eszerint az eszközök a minimális bonyolultsága mellett a funkciók betöltése a lényeges. Amint egy eszköz alkalmas a funkció betöltésére, kizárólag akkor választunk bonyolultabbat, ha az alkalmasabb lesz arra. Ez az alkalmazó szempontjából nem jelent energiamegtakarítást, viszont a funkció ellátásanak stabilitását nagymértékben növeli. (ma a vicces példák napja van: egy fél napig mûködô és két napig javított láncfûrész teljes hatékonysága alacsonyabb, mint két napon keresztül egy baltáé pláne lapfûrésszel kombinálva).

Mellesleg a számítástechnikában a dokumentumkezelés ebben az irányban halad, az obskurus bináris formátumok helyét lassan átveszik az xml alapú dokumentumok (vö .doc .ods). A megfogalmazás szerint olyan dokumentumformátum az ideális, aminek az értelmezéséhez a dokumentum vizsgálata alapján létre lehet hozni értelmezô szoftvert, tehát magában -és az általános emberi ismeretekben- hordozza az értelmezéséhez szükséges információt.

Ez a megközelítés emberközpontúbb, egyrészt magában hordozza az ember egyedüli képességét az elôrelátásra, másrészt átlagos energiaminimumra törekszik, harmadrészt az eszközöknél figyelembe veszi hogy milyen mértékben javítható, orvosolható a hibája emberi léptékben egyszerû eszközökkel. Emberléptékben gondolkodik. A funkció ellátásának hatékonysága az elsôdleges szempont, és nem az alkalmazó hatékonyságáé.

Ha ugyanezt a társadalmi funkciókra vetítjük, akkor a két fejlôdési elv közül az egyik az individualizmus irányába mutat, a másik a közösség fejlôdésének irányába. A változásnak definíció szerint nincs iránya, mivel nincs skála. A fejlôdés sem pozitív, csupán egy cimkével ellátott változás, mégis a mítosz szerint ez egy felettébb pozitív irány.

Hogy ne beszéljek el luna mellett, legyen egy valós reakció

A szokás természetesen nem válik azonnal és automatikusan joggá, írott joggá legalábbis, olyan írott joggá, amit utána bíróság elôtt számon lehet kérni rajtam. Sôt vannak olyan jogszabályok, amik szokások ellensúlyozására jöttek létre, mintegy ellenpontként, tiltva egy bevett szokást. Tehát a szokások, amik szerint élünk, és a jog, ami néha ezek ellenében jön létre egymástól részben függetlenek. Azt állítom tehát, hogy eme függetlenség okán az életünket a szokások erôsebben szabályozzák, mint a jog.

Azért állítom hogy erôsebben, mert ezt látom magam körül, a szokások, a szóbeli szerzôdések erôsebbek, mint az állam törvényei. Törvényben rögzített jogaikról mondanak le emberek, mert a szokás erôsebb. konkrét példát inkább nem hoznék :) A kereskedelmi jog szabályait is napról napra áthágják a cégek, mert mindenki a kölcsönös jóhiszemben, és akaratban bízik leginkább. Azt, hogy egy ki nem fizetett számla ellenében inkasszót nyújthatna be egy beszállítóm mindketten tudjuk, de azt is, hogy soha többet nem kötünk üzletet. Ez viszont erôsebb a jognál, az érdek ebben az esetben, bizalommal párosulva.

Az,hogy a szomszéd kamionos Misi jogot formál arra, hogy a parkolóhelyekrôl elküldjön engem, mert nem tud kifordulni az udvarból, szokás. Mégis erôsebb mint a jogom, hogy ott parkoljak, mert Misi a szomszéd, és akar a fene kötözködni vele. Ebbôl nem lesz jog. Viszont nem is fogjuk soha a jogot alkalmazni.

Ebbôl látszik, ha nem beszélek el luna mellett, akkor igazat adok neki... hát lehet így vitázni? :)

Csak vigyorgok mint a vadalma, jó a kedvem. Süt a nap, egyszerre van fent a nap és a hold, tavaszi szél fúj. A gyár megy. 

ez is lunához vezet

Szimplán az, hogy valamilyen rendszerek mentén haladnak emberek, papírok nem jelenti azt, hogy a valósághoz kapcsolódna. A birtoklás egyértelmû már az állatoknál is, anélkül hogy ezt lefektetnék. A magántulajdont sem a jog találja fel, a tiszteletét sem. Ahol a jog még fogalmilag sem jelenik meg, ott is létezik tulajdon, és ugyanolyan mértékben szent, mint amennyire az írott joggal rendelkezô közegben.

Ugyanígy az egyén számára is mindegy, hogy jogalany -e vagy sem, amíg nem alkalmazzák rajta ezt. Budapest sem attól fôváros, mert errôl jogszabály született. (Bolívia fôvárosa törvény szerint Sucre, mégis LaPazt tanítják itthon, és az a "világ legmagasabban fekvô fôvárosa", mert valójában az a fôváros, csak a törvény mást mond).

Leírják az életet a jogszabályok, de nem azok mozgatják, nem attól mûködik az élet maga. Minden papír, adminisztráció és írott jog nélkül telt el az emberiség életének 99%-a, az írott történelem 60%-a. Ugye az már demagógia lenne, ha a földi élet teljes hosszához akarnám viszonyítani.

Joggal élni kényelmes, de ugyanolyan veszélyes, mint a kés. Lehet használati tárgy és lehet fegyver is. Ezért tartok tôle, félek hogy ellenem fordul.

imádok vitázni

Vajon azért vagyunk képesek (hajlandóak) kereskedni, mert vannak jogszabályok, amik ezt szabályozzák? Vajon a tartós bérlet intézménye csak azért létezik, mert vannak jogszabályok, amik ezt keretek közé szorítják? Nekem szükségem van egy jószágra, de nincs pénzem rá, kölcsönkérek, majd azt darabokban adom meg. Ehhez szükséges az írott jog?

A kereskedésnél valójában a reciprocitás érvényesül, a valamit valamiért elv, illetve a lopást tiltó emberi törvények. Az emberi isteni szabályok legsúlyosabbjaitól eltekintve legfôbb visszatartó erô a szégyen (Heller Áginéni írt errôl egy könyvet), szinte minden cselekedetünknél a közösség szabályainak áthágását szégyen követi, megbélyegzés. Illetve hihetetlen energiamaximum a bûn elkövetése, a társadalommal való szándékos szembekerülés, amit kizárólag egy nagyobb energia maximum (félelem, éhség, düh) ellenében követünk el. (a szándékos azért fontos, mert az akaratlan vétségek nem jelentenek energiamaximumot)

A jog a valóság követése, a döntések sztenderdizálására és megjósolhatóságára meglévô igény kielégítése (a rómaiak vezették be az ipari szabványokat is!). Addig míg a bírák a homályos törvénykönyveket egyedileg értelmezték, és egyedi döntéseket hoztak, az írott jog világos szabályozást és számonkérhetô bíróságokat ígért, aminek alapja nem szekuláris, nem egy isteni kinyilatkoztatás, megvilágosodás.

Az írott jog az idegenek között meg nem lévô -szükséges- bizalmat erôsíti, biztosítja a kölcsönadót (kereskedôt), hogy van erôszakszervezet, ami mellé áll abban az esetben, ha az adós nem kíván fizetni. A bosszú személytelenné emelésére, a bosszúból elkövetett bûn elkerülésére hoztunk létre szervezeteket, amik megítélik a bosszú jogosságát és meghatározzák, hogy miféle erôszakot hajthatunk végre a bûnösön.

Szétválasztanám a polgári törvénykezést és a büntetôjogi törvénykezést.

Amikor aláírok egy szerzôdést, akkor a szerzôdés szövegét írom alá, ahol egyértelmûen ki van jelölve, hogy vitás vagy a szerzôdésben nem szabályozott kérdésekben a PTK az irányadó. Maga a szerzôdés (amíg vita nincs), a szerzôdés szövege maga és más semmi. Az aláírt szerzôdés betartása emberi/isteni parancs (adott szó, eskü). Akkor kerülök a szerzôdés kapcsán kapcsolatba az írott joggal, amikor nem tartom be én, vagy a másik. Ezesetben általában már a joggyakorlat folytán is keresztet vethetek az egészre, de már maga a tény, hogy a szerzôdô fél a korábban kinyilatkoztatott akaratától eltér, azt jelenti, hogy legfeljebb kompenzálva leszek, vagy bosszút állhatok a sérelemért, veszteségért. A szerzôdés eredeti szellemét nem lehet visszaállítani semmilyen jogi eszközzel.

Amikor a BTKval kerülök szembe, akkor viszont a társadalommal kerülök szembe, alaptörvényekkel, a közösség életét és biztonságát kockáztató szabályokkal, amik viszont az eredeti isteni törvények leszármazottai és folyományai, mindenesetre szellemiségükben ugyanazt tükrözik: a társadalmi és gazdasági béke fenntartására hivatottak.