Kellemes nap volt a tegnapi (vagy mai, azt hiszem hogy a nap alvástól alvásig tart, tehát ma).

Nyugodt nap volt, szép (tavaszi) idô, én is nyugodt voltam, békés mint régen. A munka értelmes ütemben és jó hangulatban folyt, a gép duruzsolt.

Az az érzésem támadt, hogy olyan vagyok újra, mint régen -nem is olyan régen-, mint amilyennek hiszem magam, amilyennek szeretném látni magam, amilyennek mások ismernek. Magamra találtam. Kellemes volt találkozni magammal. Mások is megtaláltak ma, nekem fontos emberek a múltból-jelenbôl, távolból-közelbôl.

Visszataláltam a helyemre, magamban is, és abba a tojásforma lukba is, amit a gyárban magam mögött hagytam. Más formát öltött már a puzzle is. 

Egyszerûen és szépen ment ma az élet, mint ahogyan a tea folyik ki a kancsóból vékony sugárban, ahogy a nosztalgiákban emlékszünk régmúlt eseményekre, úgy telt el a napom. Úgy emlékszem, hogy sok ilyen napom volt már, és szeretnék még sok ilyet. 

Valószínûleg ez a nap ugyanolyan volt mint a többi, csak én voltam más. It isn't hard to feel me glowing.

Azt hiszem ez lesz az elsô alkalom, amikor vita alakul ki.

Én a jogot nem uralkodóktól és írott jogtól eredeztetem, hanem emberi szabályoktól, szokásoktól. Eleve az isteni szabályok (minden kultúrában egységesen) azokat a meglévô emberi normákat rögzítették (tekintsünk el attól, hogy az isteni szabályokat egyesek szerint nem emberek írták, az sajnos nem vitaalap), amik a társadalom számára ismertek voltak és szükségesek. Alapvetô érték az emberi élet, amit minden közösség elismer értékként, itt fôként a munkaképes emberrôl van szó (ugye a Taigetosz is belefért bizonyos normákba), tehát az emberélet védelme elsôdlegesen gazdasági okoból született (éppen ennek következményeképp, illetve a közösségek és a mi fogalmának kialakulásaként az ôk élete nem volt ugyanakkora érték, mint a mi életünk - ennek nyomait mindmáig látjuk amikor rendôrgyilkosságról van szó, a hatalmat gyakorlók sokkal sértôbbnek érzikt ársuk halálát, mint a védettek egyikének halálát). Az a típusú felfogás, hogy mindenki élete ugyanannyit ér, valóban elôször a háborús bûn feltalálásakor jelent meg, addig az ellenség élete mindig kevesebbet ért (láttunk pápát fegyvereket szentelni).

A vendetta talán egyidôs az írott joggal, és lényegesen kézzelfoghatóbban magyarázza is a mi és ôk viszonyát, értékét.

Elég komoly jogtörténeti hiányosságaim vannak, az írott jog történetét nem is rajtam kell számonkérni. Ha jól rémlik a rómaiaknál válik el a fast és a just. Az isteni törvény és az emberi, addig a kettô egy és ugyanaz (illetve a jog alapja isteni kinyilatkoztatás, ami már csak a papok és sámánok testi épsége érdekében is ritkán tért el gyökeresen a társadalmi akarattól - ahol valakiben felmerült egy nagyon eltérô isteni parancs értelmezés, ott barátok és ellenségek közös jóváhagyással feszítettek keresztre prófétákat, hogy csak jól ismert sztorikat említsek) Pontosan ez a szekuláris alap, ami mindmáig problémát okoz az iszlám világban, sôt a jelenlegi iraki kormány törzsi alapon szervezôdése ellen is ez szól, de a kultúra egyenlôre erôsebb.

Általános tapasztalat, hogy kizárólag azon jogszabályok betarthatóak hosszútávon, amelyeknek van társadalmi háttere, beágyazódottsága. Be lehet tartatni, de társadalmi beágyazódottság nélkül reménytelen (ugye itthon ezt látjuk az adótörvényekkel, gyakorlatilag az adóelkerülés iparága kiépültebb, mint az adóhatóság, de ugyanez a szituáció a könnyûdrogok fogyasztását tiltó törvénnyel is, amit maga a végrehajtásra kijelölt szerv sem tartat be). Számtalan olyan törvény volt, van és lesz, amit nem lehet betartatni (középtávon sem), mert a jogalkotó elrugaszkodik a valóságtól, amikor elválik a társadalmi hátterétôl, a jogalkotás absztrakttá válik.

Mindenesetre isten óvjon attól (sic), hogy találkozzam más törvénnyel, mint az isteniekkel, és más embereknek kelljen nekem igazságot vagy jogot szolgáltatni. Nincs bizodalmam a társadalmi intézményekben, amikor hatalmat kapnak más emberek felett.

Gyönyörû a mai nap, reggel kellemes szél fújt, finom esôpermet hullott, közben hétágra sütött a nap. Olyan volt, mint gyerekkoromban ôszi vitorlázások reggelein a Balaton.
Még mindig mosolyognom kell, ha a lellei kikötôre, a révfülöpi strandra, a badacsonyi bazársorra gondolok (ami ôsszel már nagyrészt bezár, nincsenek tömegek, nincsnenek úszógumi- és gumimatracárusok, de ott vannak a halsütôk, a borozók), Füreden a palacsintázó, Tokaj, Keszthely...

A mai reggel szépen illett az új dalhoz.

"This is the springtime..."

Menedék a saját igazságunk, és börtön is ugyanakkor.

A valóság értelmezése egyedi, (kultúrafüggô, életútfüggô, etcetera, errôl sokat írtam már) a valóság kizárólag ezen keresztül megismerhetô, és sosem ismerhetjük meg az objektív valóságot. Az igazság viszont megismerhetô, az igazság az, amit sokan annak tartanak, minél többen, annál nagyobb, erôsebb igazság. Az igazság is változik, az én igazam mindvégig igaz lesz, amíg én azt úgy hiszem, vagy más igazát el nem fogadom (és onnantól kezdve azt tartom igaznak). A jogot is innen eredeztetjük, amikor a sokak igazságát (és a szokásait) mindenkire nézve kötelezôvé tesszük, mindenkire ugyanazt az igazat erôltetjük némely szûk területen. Szûk területen, mert az életünk jelentôs részében ha nem is fogadjuk el a sokak igazát, nem kerülünk vele nyíltan szembe.

Az állítások igazságtartalmának mérlegelésekor jópár szempontot veszünk figyelembe:
-mennyire bízunk abban, aki mondja
-mennyire koherens  az állítása a korábbi ismereteinkkel
-származik -e érdeke abból, hogy amit állít ne legyen igaz

Valakinek, akiben bízunk egy egész inkoherens állítását is hajlamosak vagyunk elfogadni, még akkor is, ha érdeke fûzôdik a megtévesztéshez. Máskor egy tökéletesen koherens állítást sem fogadunk el, mert úgy érezzük, túlságosan erôs érdeke fûzôdik az igaztalan állításhoz, és a bizalom sem erôs benne. Sokszor erôs a hinni akarás, nem akarom elhinni hogy nem mond igazat a másik, meggyôzôdésem ellenére inkább elhiszem, mintsem hogy szembenézzek az igazsággal. Azért hiszünk a másiknak hogy elkerüljük a konfliktust (ez lenne a kegyes bizalom, ez is a kegyes hazugság egy formája, azt hazudjuk, hogy hiszünk, hogy az igazsága a mi igazságunk is, sokszor magunknak is ezt hazudjuk).

Lehet a valóságtól teljesen elrugaszkodott is az igazságunk (a vallás, az ezotéria hívôinek nincs valós kézzelfogható mindenki számára meggyôzô igazságuk, csak az erôs hitük az igazukban), és lehet igazság. 

Amit viszont mindenki egyformán ismer, az az igazságtalanság, a kettônek viszont csak magyarul van köze egymáshoz, a latin nyelvek (az angollal egyetemben) jogtalanságnak (injustice) nevezik, és ez valóban közelebb áll hozzá. Ugyanis míg az igazságnak nincs logikája (illetve kizárólag a személyhez kötôdik, és csak annak logika iránti igényét másolja), addig  a jognak megvan a maga belsô logikai rendszere. A legfôbb igazságtalanság a becsapás (hazugság), illetve a reciprocitás teljes hiánya, (avagy éppen a reciprocitás különbözô szintjeinek keverése, én kiegyensúlyozottnak hiszem, míg a másik negatív reciprocitást gyakorol). 

Annál többre törekedni, minthogy két ember kölcsönösen higgye (de legalább elismerje) a másik igazát,  talán nem is lehet. Zorán megénekelte: Apám hitte... és úgy hiszem, ez így volt szép.

"Már elmúlt az az idô, már nem tudok neked mit adni. Hány igazsággal csapjalak még be?"

Kevesen ismerik nálunk Mano Negrat, a Manu Chao énekese nevezi így magát, és nagyon sok albuma jelent meg ilyen néven azelôtt, hogy az American Pieból elhíresült volna a Coco Bongo címû száma. A spanyol nyelv relatíve alacsony népszerûsége miatt itthon ritkán szoktak emberek elgondolkodni a számain.  Ez az idézet egy számának egy darabja.

Nagyon tetszik az igazsággal becsapni kifejezés. Valóban, nem feltétlenül kell hazudni ahhoz, hogy valakit becsapjunk, maga az igazság -a valóság- is sokszor alkalmas arra, hogy megtévesszen minket. Könnyen fent lehet tartani egy állapotot az igazsággal, amikor egy kegyes hazugság megnyugtatna mindenkit. Vajon milyen lehet egy embernek, ha valaki folyamatosan mondja neki, hogy csúnya a bôröd? ha igaz is, ha tudja is, valószínûleg megrontja azt az emberi viszonyt. Ugyanígy egy pozitívum folyamatos ismétlése, még ha igaz is, becsapás.

Az emberi kommunikáció keskeny ösvény, könnyû vele egészen más célt elérni, mint amit szeretnénk. Mégsem lehet folyamatosan azon gondolkodni, a másik vajon mit fog gondolni. Mindkét oldalról szükség van a jóindulatra, arra hogy a legjobbat akarják érteni, a jószándék feltételezése. Nem lehet mindent teljesen elmondani. Mondok egy mondatot, és el kellene mondanom mindazt, amit én az egyes szavak mögött gondolok, a mondat egészéhez egy darabot az életembôl, ami miatt számomra ez természetes, vagy éppen nagyon nem az. Ehelyett mondok valamit, és remélem, hogy az értelmezô nem saját mondataként értelmezi, hanem valami újként.

Ha az értelmezô abból indul ki, hogy ô milyen helyzetben, milyen indíttatásból mondta volna az adott mondatot, éppen azt nem érti meg, a másik miért más, miért egyedi. Mert a kommunikációnk sem egyforma. Mondok egy igazságot, és ha tudom hogy a másik mást ért alatta, becsaptam. Igazsággal.

Tudatosan, vagy akaratlanul az igazság legalább olyan veszélyes, mint a hazugság. Ha az ember nem törekszik megértésre (kétely és jóindulat kelletik ehhez), hanem saját félelmeit (tapasztalatait) ülteti át a másik mondataiba, feltétlenül nem azt fogja érteni, amit a másik mondani akart. Noha az igazsággal áll szemben, becsapja az értelmezés, és a saját értelmezésének határai.  Az értelmezés hatalma.

Ha lenne bennem líra,  ezt írtam volna. 

Nem csupán a mi sejtelmes fogalom, az én, az öndefiníció, az identitás is hasonlóképpen sokrétû. Ugyanaz a fogalom jelöli a testet, az identitást, a társadalmi jelenséget és az életútból kialakuló személyiséget. Az ének minden rétege elválik egymástól, párhuzamosan és egymásra épülve mégis kialakítanak egy komplexumot, egy egységet, ami az ember maga.

Az egyedfejlôdés során ezek lépésenként alakulnak ki, van egy univerzális, kultúrafüggetlen része, amit Piaget ír le illetve van egy erôsen kultúrafüggô része, ami részben kötötté teszi, hogy az ember egyáltalán mit képes egyénisége részévé tenni. A kultúrafüggôség legfôbb indoka, hogy a magunkról kialakított kép jelentôs részét a reflexió, a visszacsatolás teszi ki, (azok vagyunk, akinek mások látnak minket), másik része az önreflexió, amikor magunkat hasonlítjuk másokhoz, ismereteinkhez, saját elvárásainkhoz (esetleg mások elvárásaihoz, vagy azokhoz képest), amit szintén determinál a kultúra, illetve a harmadik rész, amit a valóságtól függetlenül, szimplán kialakítunk magunkról. Ez a három rész legtöbbször nem esik teljesen egybe, nem azonos egyéniséget mutat, mást hiszünk magunkról, mint amit tapasztalunk, és egészen másként viselkednek velünk, másként reflektálnak ránk, mint azt elvárnánk. Jelenleg divatos téma a külsô, fôként a gömbölyded formákkal kapcsolatban (amit sosem fogok megérteni, miért jó ha egy nô úgy néz ki, mintha három hurkapálcikából és egy szívószálból ragasztották volna össze tréfás kedvû óvodások?)

Régi misztikuma van a névnek is, mint az ember jelölôjének, illetve a test és a személyiség összekapcsolójának. A névmisztika szerint hatalma van az ember felett annak, aki tudja a nevét (ezért van az Úrnak több neve, amiknek egy része szent, ezért kapnak a mitológiai hôsök új neveket bizonyos tettek véghezvitele után, ezért nem mondja meg a boszorkány a nevét a népmesékben...). Ugyanígy a becenevek szükségessége is emberi igény, hogy valaki(k) másként nevezzék mint mások, hogy legyen egy bensôséges megszólítás, amin csak az az ember hívja, amin csak azok ismerik, akik közel kerültek hozzá valamilyen formában. (ugye milyen utálatos már az is, amikor az igazoltató rendôr a keresztnevünkön szólít?)

A sokszor említett álarcok valójában nem ál-arcok, hanem valódi arcok, nem álnevek, hanem valódi nevek, amik ugyanúgy összeforrnak velünk, és ugyanannyira részei az egyéniségünknek, mint azok, amiket valódinak tartunk. Az, ahogyan munkahelyemen viselkedem az adott hierarchia tagjaként, nem ugyanaz, mint ahogy egy kiránduláson, nem ugyanazokat a szavakat, gesztusokat használom, nem ugyanaz a nevem sem, egészen más neveken szólítanak a barátaim, a családom, a fônököm, a beosztottjaim, idegenek. Minden nevem, minden viselkedésem én magam vagyok, senki sem tudna ugyanúgy viselkedni, mint én akkor és ott, míg velem elôfordul, hogy összekeverem a viselkedéseket. A szemem is más minden helyzetben, mást látok viselkedésekben, mást veszek észre egyik és másik szituációban. Nem vetem le az egyiket, és veszem fel a másikat, egyszerûen annyi arcom van, annyiféleképpen tudok látszani és látni.

Minden arc tanulás és tapasztalás eredménye, ugyanúgy meg kellett tanulni fônöknek lenni, mint ahogy meg kellett tanulni párnak lenni. Mégis van nehézség az arcaim között utazni, nehezen lesz idegenbôl ismerôs valaki, még nehezebben megy beosztottammal úgy beszélni mint egy baráttal, nehéz a megszokott arcok közül mást mutatni, váltani.

A gyertyák csonkig égnek-ben van egy napló, amiben a feleség üzent a férjnek, olyat, amit szóban nem tudott volna elmondani, leírta. Amikor elôször olvastam, úgy gondoltam, kortünet, hogy nem minden volt kimondható. Most úgy látom, hogy ez a kor még mindig tart, nem minden kimondható, de valamelyik arcom, valamelyik nevem olyan, amelyikkel mást tudok írni, mint mondani.

Érdekes, hogy sok ember, aki barátomnak hiszi magát, de havernak feltétlenül kevesebbet tud rólam, a gondolataimról, mint azok, akik tojást olvassák. Érdekes lesz találkozni valakivel, aki szomorútojást ismeri, de tyutyuszomorút nem, és már az elsô személyes találkozás elôtt többet (és mást) tud rólam, mint azok, akik évek óta naponta, hetente látnak. Míg sz_gregory ettôl fél, én úgy tartom, azoknak, amiket itt elmondtam (és nem madártávlatból), a jelentôs részét szóban sosem mondtam volna ki.

munka hétig (sok kávé)
állva bekapott vacsora (utána kávé)
gyors emailnézés
el forestért
moziba be (a kezdésig egy kávé)
hosszú film -nekem nemtetszik a Lora-
utána irány a törzshely (épp csak egy kávéra)
forestet haza
itthon (na egy utolsó kávé)

Van a hazugságnak egy kedvelt fajtája, a kegyes hazugság. A kegyes hazugságnak az az alapfeltevése, hogy az igazsággal nem tudna megbírkózni az, akinek hazudni kell, a hazugság tehát jót tesz. Kegyes hazugságnak nevezzük, amikor valakinek a valós hazugságát fedezzük, vagy emberi hibákat takarunk el.

Amikor azért kérsz bocsánatot, hogy tovább lehessen lépni valójában, a kegyes hazugság analógiájára kegyesen kérsz bocsánatot. Ez egy kiegyenlített viszony, mindkét fél úgy érzi, az erkölcsi gyôzelem nála van. Látszólag ez egy kétnyertes kompromisszum, azonban folyamatosan devalválja a valós bocsánatkéréshez szükséges hitet és bizalmat. Hamis tanúvá lettél saját igaz pörödnél.

A világért nem én akartam lenni az elsô, aki elôhozza a verset, mégsem bírtam ellenállni a kisértésnek, a témában szinte minden gondolathoz tartalmaz adalékot.

Egy közösség kialakulását attól a pillanattól datáljuk, hogy megjelenik a mi fogalma. A mi szükségszerûen kizáró fogalom, és semmi értelme (és történelmileg sem alakult ki a közösségekben) addig míg nincsenek ôk. A mi arra született, hogy kizárja ôket, hogy megfogalmazza az azonosságot szemben a mássággal, az emberek egy csoportját kijelölje, és kizárja a világból. Amíg nem találkozik mássággal, vagy amíg nem érez hasonlóságot, addig az egyes ember áll szemben másokkal, ti és én, te és én, szükségessé akkor válik, amikor konfliktus van két halom (szándékosan nem csoportot írok) ember között. A közösség belsô összekötô erejét a veszély érzete adja (a modern politikában -most is itt nálunk- folyamatosan a külsô veszéllyel kovácsolnak közösségeket, ezért demonizálják a politikai ellenfelet), tehát a definíció folyamatosan a negálásból indul. A mi iránti igény az egyes emberek összekötése és megkülönböztetése másoktól.

 idáig írtam délután hatkor, még a munkahelyemrôl... éjszakára pedig már volt lunánál ugyanilyen címmel bejegyzés. Szép pillanat.

Ugyanakkor van egy modern mítosza is a mi-nek, az, amirôl andris kommentje szól. Az a mi, ami több, mint az egyének összessége, amikor a közösség mint értékteremtô jelenik meg, sôt önálló értéket kap. Ennek a gyökere érdekesmód nem az emberpárban van, hanem a civil társadalomban, és a polgárság kialakulásának korszakához datálódik. A közösség érdekérvényesítô képessége ugyanis ott jelenik meg elôször, egyenôtlen viszonyok közt, szemben a feudális (primus inter pares) elvvel, illetve feudális szövetségek gyakorlatával, ahol egyenlôk szervezôdnek szövetségbe egyenlôk ellen. Az alapvetô mi a nukleáris családban nem alakult ki, sokkal erôsebb (közösség szempontjából) a vérvonal, a linearitástól függôen az anyai, vagy apai vérvonal, tehát a név mint maga az alap család.

Ebben a környezetben kialakul a közösség erejének a mítosza, és ezt vetítjük át a modern korban az emberpárra is. Ez a mi nem az, ami nem ôk, hanem az én és te vágya a szövetségre lépésre, és a szövetség erejének megtapasztalására. Ez nagyon mechanikusnak tûnik, de a párkapcsolat tulajdonképpen egy szövetség, amit két ember köt, közös céllal és kölcsönös akaratban. Az így kialakított közösség belsô összekötô ereje nagyobb, mint az egyes tagokat bárhova kötô más erôk, legalábbis definíció szerint. A valóság azonban sokkal inkább az, amit luna ír le "valamiféle én-kierjesztés lesz belőle", és vissza is vezeti az etológiai alapokra dominancia-viszonyra. Tehát mi-nek neveztetik, miközben valójában nem alakul ki a közösség érzés, hanem belsô erôviszonyok harcából áll. Itt visszautalnék arra, hogy történelmileg nem alakult ki a nukleáris család részérôl a mi fogalma (a nagycsaládoknál, klánoknál jelenik meg elôször).

A két embert körüllengô mi érzése azonban mégis valós (lehet), csak nem abban a lányregényes formában, amit "érezni lehet", inkább az egyenrangú, emancipált kapcsolat alapját jelentô hasonló háttér, hasonló kulturális környezet, a résztvevôk fölött fennálló mi egy kis kiszakított részei lesznek.
Reflektálnék is azonnal "talán inkább az, hogy valakit annyira érdekesnek, vonzónak, izgalmasnak találsz, annyira tetszik benne valami, hogy szeretnéd, ha ott lenne a mi levegőben". Ezeket az érzéseket a hasonlóságra ("hasonló a hasonlót szereti") vezetem vissza, és ebben az esetben valóban van mi a levegôben, csak egészen más forrásból táplálkozva, mint azt szeretnénk hinni.

A gyakorlatban a mi folyamatos hangsúlyozása valóban dominanciajáték lesz, ugyanis ha mi mindig egységként dönt, mozog, akkor valójában a közösségen (páron) belül dôl el, hogy hogyan dönt, hova mozog. mi megyünk a szülinapra... már megint a te barátaiddal kell töltenem a péntekemet? és elveszíti a közösség erejét. Az ilyen módon felbomló közösség (amit a belsô folyamatok bomlasztanak) nem lesz alkalmas arra, hogy kialakítsa az önvédelmi kizáró mi fogalmát, és a legrosszabbkor nem képes egységként dönteni.

Bocsánatot kérni nehéz.

Vannak hibás tettek.

A bocsánatkérés akkor valós, ha valamely korábbi döntésünkrôl -a következményébôl fakadóan- úgy látjuk, hogy helytelen volt.

A bocsánatkérés azonban nem változtatja meg a múltat, nem hozhatunk helyes döntést a korábbi rossz helyett, és semmilyen módon nem fog beállni az az állapot, ami akkor következett volna be, ha más döntést hozunk az adott pillanatban. (természetesen nem is tudjuk, hogy az az állapot kedvezôbb lenne -e). A bocsánatkérés nem helyettesíti a le nem folyt eseményeket, és tökéletesen értelmetlen abban az esetben, ha nem a döntést magát sajnáljuk, és nem tanultunk az eseménybôl. Tehát egyetlen értelme az, hogy közöljük a másikkal, tanultunk a következménybôl, helytelennek találjuk a döntést, és hasonló helyzetben másként fogunk dönteni.

A bocsánatkérésnek is van sajátos mechanizmusa. A hibás döntést kell elôször felismerni, és ehhez bizony végig kell gondolni (neadjisten közösen megbeszélni), mi is történt. Ha a döntést, ami a nem kívánatos eredményre vezetett, helyesnek tartjuk, és a másik reakcióiban látjuk a hibát, akkor nem szabad bocsánatot kérni. A bocsánatkérés kiválóan alkalmas a problémák elfedésére, tabuk gyártására (dehát már bocsánatot kértem, mi kell még?), ami viszont hosszútávon rossz.

Nem ugyanaz sajnálni és megbánni, sajnálhatjuk, hogy valami úgy történt ahogy történt, foghatjuk a körülményekre, ha a saját viselkedésünkben nem találunk hibát, nincs mit megbánni. Közösen is lehet sajnálni, lehet belôle tanulni, minden Rosszban van valami ami elôremutat.

Vannak hazugságok

Lebukás után nem lehet bocsánatot kérni. (meg lehet próbálni, de nem korrekt dolog). Ilyenkor általában elhangzik a "meg akartam mondani, de...", illetve "nem tudod nekem milyen rossz volt".

Lebukás helyett bevallani és bocsánatot kérni pedig a lelkiismeret megnyugtatása, ami viszont érdekes. A rossz lelkiismeret az ôszinteség iránti igénybôl fakad, a másikkal szemben tanusított korrekt magatartás igényébôl. Valójában ebben az esetben a következmény a hazudón belül zajlik le, összeférhetetlennek érzi a saját tettét a saját érzelmeivel, illetve szükségesnek érzi, hogy a másik ezt megtudja ("annyira szeretlek, hogy nem bírom nem elmondani"). Ez leginkább a bûnbocsánat mítoszából (mármegint) táplálkozik, elmondjuk, hogy bocsánatot nyerjünk.

A másik lehetôség, hogy a lebukás félemébôl fakad a vallomás, ez ugyanaz, mint lebukni.

Megbocsájtani is nehéz.

A megbocsájtáshoz hit kell, bizalom, hinni abban, hogy a másik valóban törekszik a hibás döntés elkerülésére a jövôben, hogy valóban nem csak sajnálja, hanem tesz is valamit.

Ez nagyon nehéz téma nekem (nem is tudom miért kezdtem bele), ritkán kérek bocsánatot, ritkán keveredem olyan konfliktusba, ami nem megoldható, hanem valamiféle feloldhatatlan ellentétbe torkollik. Megbocsátani pedig könnyen megbocsátok, mert úgy tartom, hogy az események természetes folyamatát el kell fogadni, a kellemetlen következmények elkerülésére pedig mindkét fél ugyanannyira törekszik. Másrészt semmi hasznát nem látom a haragnak, megbántottságnak. Túl sok energiát emészt fel, és semmi haszna számomra.

amikor tizenegykor, Barnusék koncertje után, hazafelémenet -már kabátban- elhangzott a "na , egy sör még belefér" mondat, nem hittem volna, hogy éjjel kettôkor a Dumbó cukrászda helyén lévô kebabevôhelyen fogok csirkemájas csirkeszíves lecsót enni

szeretem a török éttermeket, jó hogy vannak, házias -bár idegen- ízeket adó éjjeli étkezdék

ez egyre izgalmasabb, örömtelibb

A konfliktus szükségszerû velejárója az emberi interakciónak, szükséges, és megfelelô mederben tartva hasznos. Vannak az embernek igazságtalan, meg nem magyarázható rossz érzései, amiket ugyanúgy ki kell mondani, mint a kedves szavakat. Ahol nincs konfliktus, az már lávsztori szagú ("Love means you never have to say sorry", ugye), de nem feltétlenül egészséges. Konfliktus van, nem lehet két ember egyforma, és ahol érdekellentét van, ott konfliktus lesz, kitérô sem lehet a két ember, mert hol van akkor a közös pont. A szenvedélynek idôrôl idôre egymás ellen kell dolgoznia.

A konfliktuskezelés (be divatos is ez menedzserszakmailag) sebészet, ki kell folyatni a mérget, de oly módon, hogy azt el is múljon azzal. Néha bántani kell, és tûrni a bántást máskor, nem cserébe, hanem azért mert ami összeköt, az sokkal fontosabb, mint amennyire rossz szavak bántani tudnak. Hasonlatok százai zsonganak a fejemben, de nem választok egyet sem... A hülye hasonlatok iránti vonzódás genetikus nálunk, életemben egyszer láttam a nagybátyámat, töri a magyart, de találkozásunk elsô öt percében már elôrángatott egy hasonlatot. Édesapám hasonlatok iránti vonzalmát nem is említem.

A konfliktus elkerülése, menekülés az érzelmek ilyen megnyilvánulása elôl csak gyûjti az emberben az apró sérelmeket, hôsiesnek érzi magát, amiért elfojtja (hogy ezt a szót mennyire el kellett volna kerülni), de egyszer kitör belôle minden egyszerre, és már nem lehet normális mederben tartani az áradatot. Ezt megtanultam a dél-amerikaiaktól a munkahelyemen, összeveszni, kiabálni, csapkodni, és két perc múlva együtt kávézni és viccet mesélni. Egyik sem színház, tényleg átharapná a torkomat, tényleg elönti a vér az agyát, és tényleg ôszintén nevet késôbb. Jön és megy a vihar, de tudjuk, hogy egy hajóban evezünk.

Nem szeretem én sem a konfliktust, de gyógyszer, be kell venni, megoldásra kell törekedni és nem tabuk halmozására. Nem utalgatni, célozgatni, látványosan sértetten viselkedni, hanem beszélni, kommunikálni és vállalni hogy nem vagyunk egyformák, de egyben hasonlítunk, megoldást keresünk. Olyan problémát még nem láttam, amire két ember ne talált volna megoldást, olyan érzelmi robbanást viszont már igen,amiben hosszú évek sérelmei kerültek felszínre, és már semmit sem lehetett tenni.

Amíg az ellentétek idôben felszínre kerülnek nincs hatalmuk az ember felett, amíg beszélünk valamirôl, addig változik, amikor eltemetik, akkor ereje és hatalma lesz. Ha nem vonzódom kifejezetten a haj iránt a lefolyóban, miért ne szedném ki, bárki kéri, pláne ha Ô? És ha nem képes a végén nyomni a fogkrémet inkább legyen két külön tubus fogkrémünk... (volt is)

A kompromisszumok konfliktusokból születnek, és kompromisszumra csak közösen lehet jutni. De bocsánatot kérni is tudni kell.

Idôközben leégett a Napa Valley, kihûlt a pipa, visszaakasztom a gitárt is (persze hogy el kellett játszanom ama Lou Reed számot), aludni is kellene, és már nagyon várom a következô boldognapot.

tegnapelôtt találtam egy fél zacskó porszáraz Napa Valleyt

tegnap rumosvizen gôzölve újranedvesítettem

mára visszaszáradt annyira, hogy pipadohánynak lehessen nevezni

most megtömtem vele a tajtékpipámat, és rágyújtottam

füstfelhôbe burkolózva, mosolyogva nekikezdek  egy új bejegyzésnek

...you just keep me hanging on...

A magunknak szabott határok a legszûkebbek, és egyben a legerôsebb fal köztünk és mások között. Aki ezeket a szabályokat kérdôjelezi meg, az személyes integritásunkat sérti, beleszól az életünkbe, erôvel át akarja azt alakítani. Minden szabály megkérdôjelezhetô, kivéve azok, amiket az ember magának szab.

Ezek a szabályok ritkán vezethetôk vissza másra, mint az egyén preferenciáira, tapasztalatára, életútjára. Mint minden ami tapasztalati, magába az értelmezôbe, a magára alkalmazóra mutat vissza. A valóság valamely elemét interpretálja az egyén, és felállítja a szabályt ami a valóság adott elemét kizárja az életébôl, a lehetôségei közül. Ezek a szabályok építik fel többek között az ember sajátos viselkedését.

Ugyanakkor ezek a szabályok ritkán állnak össze rendszerré, ugyanis az embernek nincs igénye logikus rendszert alkotni (általánosítani a szabályokat és kivételeket kezelni, kauzális láncot felépíteni). A magunk felállította szabályok szövevénye ezért a legnehezebben megérthetô mások számára, a logika útját követô megismerni vágyó sorra téved, és ezek a tévedések véletlenszerûen hol bántóak, hol túlzóan óvatoskódóak. Minél több egyéni, egyedi szabályhoz köti az ember magát, annál nehezebben kezelhetô mások számára, annál nehezebben megismerhetô.

A párkapcsolatok egyik komoly -jobb esetben kezdeti- próbatétele ezek feltérképzése, megismerése, elfogadása. A másik sarkallatos pont, hogy ezen szabályok egy részét az ember kiterjeszti a párjára is -sokszor akkor is, amikor az még nem ismeri a szabályt és ôszinte tudatlansággal áthágja-. Ez a kiterjesztés, az egyedi -vagy sajátos- közös szabályrendszer a legintimebb "mi" -a nyugati kultúra alap építôkövének- a családnak az alapja is. Amikor az öntudatra ébredô gyerek ezeket a szabályokat rúgja fel, változtatná meg, a lázadásnak az a szakasza, ami a családokat fel szokta borítani. A krízishelyzetek általában ugyancsak ezeket a szabályokat bontják meg elôször. (mindig is utáltam ahogy eszel, ahogy énekelsz a fürdôszobában, ahogy a fogad mosod, hogy elrakod, hogy nem rakod el. mindig is.) Én itt látom a passzív elfogadás és az aktív elfogadás közti különbséget.

Amikor egynél több emberre vonatkoztathatóak akkor ezek a szûk szabályok kialakítanak egy szubkultúrát (tehát a család a legszûkebb szubkultúra). Ezek a szabályok azonban már megkérdôjelezhetôek, de kizárólag belülrôl. Aki a szabályok döntô hányadát -vagy a legfontosabbakat- elfogadja, az megkérdôjelezheti a másik részét, alakíthatja a rendszert, a logika vagy az érzelmek útján. Az egyik fô kérdés, hogy a szabály alakul -e át, vagy az egyén élvez -e kivételt alóla.

A szabadságnak ehhez leginkább ott van köze, hogy az egyén ismeri -e a saját szabályait, és azok valóban a sajátjai -e. Amikor kulturális szabályokat alkalmaz magára, tekinti a sajátjainak, köti magát hozzájuk megkérdôjelezhetetlenül, akkor a szabadsága fokozatosan csökken. A kételkedés, a szabályok megkérdôjelezése és felülvizsgálata az egyén szabadságának része.

Indián kiállítása.
Indián jóbarát még régrôl, aprófogú koromból, ritkán látom, cefetmód ritkán.
Ô az, akivel mindig ott kezdôdik újra a beszélgetés, ahol abba sem maradt.

Bosszúság. Elment az áram délután, és mire hazaértem a gépecském már nem akart elindulni. Most telepíthetem újra az egész rendszert. Brühü.

A linux okos rendszer, de sérülékeny, most megsérült. Csodával határos módon a zenéim nem vesztek el, úgyhogy áramszünet ide, bosszúság oda, van még öröm is :)

Update 1:
A rendszert tényleg újra kellett rakni, 3 óra nyöfögés után újra úgy tûnik, mintha lenne gépem. Érdekesség, hogy a két képernyô felcserélôdött, így amikor a jobboldaliról kimegy az egér jobbra, akkor a baloldaliról bejön balról. Még eldöntöm, hogy a gépet egyszerûbb -e elôbányászni a kábeldzsungelbôl és a megcserélni a két csatlakozót, vagy a két monitort egyszerûbb -e megcserélni az asztalon.

Update 2:
Majdnem ablakkezelôt cseréltem, egészen addig majdnem, míg észre nem vettem, hogy éber állapotban is rámköszöntött az REM szakasz, vadul kerestem a megszokott információs paneleket. Úgyhogy visszafordultam félúton, és marad a Gnome.

Update 3:
Meglepetésként ért, hogy a Gnome úgy ébredt a vadiúj rendszeren, ahogy elaludt a halott rendszeren. Valami elônye mégiscsak van a linuxnak. Remélem a következô bejegyzést már a normál gépemrôl írhatom! Mintha egy házikedvencem lenne beteg... szegény Mucus... lehet hogy furcsa, de mindennek van neve...

Update 4:
Gyôzött az észszerûség, a két csatlakozót cseréltem meg, de hamár elôcibáltam a gépet, beraktam az új hangkártyámat is. (Forestrôl kiderült, hogy a lábán van a füle, amikor kiment a bokája, elajándékozta a hangkártyáját)
Semmi sem sima linux alatt, az egyik képernyô most sír, mert neki sok a másik képernyô felbontása, a hangkártya meg felcseréli az elsô kettô és a hátsó kettô hangfalat, ráadásul a subwoofert is a centrallal. Kábelcsata.

Update 5:
Mucus megkapta az Algernon becenevet, egyelôre képtelen kikeveredni a labirintusból. Azt hiszem visszafordult a fejlôdése.

Update 6, a  gyôzelem:
Monitorcsatalkozók visszacserélve, a konfigurációs fájlban sikerült megmondani, melyik van a jobb és melyik a bal oldalon. Vivát!
Hang is helyreállt, majdnem minden olyan, mint mielôtt elromlott volna. Annyira, hogy ezt már Mucusról írom.

Már megint mítosz, hülyén hangzik, hogy nekem minden mítosz, de mindazon fogalomrendszerek, amik a mindennapjainkat meghatározzák, áthatják, miközben a tapasztalatainkat kizárólag absztrakt módon magyarázzák, mítosznak neveztetik az én szótáramban. Ha a kitartás kisegít és Isu besegít, talán ezegyszer tényleg alkotunk egy nagyobb lélegzetvételû tanulmányt ebben a témában. Tehát addig is mítosz...

A szabadság fogalma egy relatív fogalom, kizárólag a szabadság hiányának meg nem létével definiáljuk. A szabadság valójában annak az állapota, amikor valami nem korlátoz minket abban, amiben az a valami korlátozna. Ebben rejlik az, hogy nem mindent áll szabadságunkban megtenni, amit el bírunk képzelni, ellenben mindent, amiben nem vagyunk korlátozva, szabadságunkban áll megtenni. A kinevetavégén szabályában volt egy kitétel, ami szerint mindent szabad, amit a játékszabály nem tilt. Ezt anno nagymamámmal -desokatjátszottunk hejh- maximálisan kihasználtuk.

A szabadságot korlátozók köre széles, minden szabály a szabadság korlátozására születik, azonban nem minden szabály vonatkozik mindenkoron mindenkire. Egyrész kizárólag az ismert szabályok korlátozzák a szabadságunkat (szemben a joggal, ahol a jogszabály nem ismerete nem mentesít a hatálya alól), másrész a szabály csak addig szabály, míg kivétel nincs alóla (mint minden matematikai szabály). Ez szemben áll azzal -az általam sosem értett- szólással, hogy a kivétel erôsíti a szabályt. Harmadrészt szükséges a szabályt betartató tényezôk megléte.

Mivel mítoszként definiáltam, így szükségszerû, hogy létezzenek olyan szabályok, amik a szabadságot kulturálisan korlátozzák, avagy kulturánk részeként automatikusan szabadságunkat korlátozzák. Maga a nyelv az elsô szabályrendszer, ami korlátozza szabadságunkat (Sapir-Whorf elmélet). A második az én- és miképünk, az öndefiníciónk és a hovatartozásunk definíciója (nem egyenlô az identitással, de közel van hozzá). Minden ami definiál, egyben kizár is, minden ami kizár szûkíti a szabadságunk körét. A harmadik pedig az egyéni életút.

A szabadság korlátozásának a fokozatai is sokat elárulnak a szabadságról, a legerôsebb korlát, amikor nem is gondolunk valaminek a megcselekvésére (nem akarom belekeverni az édesvíz kiadó mûveit, de Richard Bachtól az Illúzió(k?) gimnazista koromban nagyon divatos volt), a következô fokozat, amikor gondolunk rá, de elképzelhetetlennek tartjuk (micsoda ellentmondás, elképzeljük az elképzelhetetlent), a harmadik amikor tudjuk hogy szabály szabja útját, a negyedik, a szabadság maga, az ötödik amikor kifogást (szabályt) keresünk ami a szabadságunkat korlátozná, mert nem merünk szabadok lenni.

Erre nagyon nem elegendô egy bejegyzés, de sok sem biztos hogy elég. Mindenesetre ez még egy adalék a beszélgetés folytatásához.

És hogy legyen benne egy személyes adalék: én magamat az esetek nagy részében szabad embernek tartom. A saját definícióim mentén...

A vízben lebegô testre ugyanakkora mértékben hat a víz felhajtóereje (mindenvízbemártotttestasúlyából...) mint a gravitáció. Az erôk kiegyenlítôdnek, és a test megszabadul a függôség béklyójától. Független. De tehetetlen is, minden mozdulata az ôt körülvevô közeghez képest értelmezhetô csak. Az elôrejutáshoz a vízhez képest kell elmozdulnia, a víztôl kell ellöknie magát, a vizet kell megmozgatnia hogy maga relatíve mozdulhasson.

Legyen ez egy analógia a függetlenségre, ami messze van a szabadságtól, mert a mozgás tehetetlensége hatalmas. A szabadság és a függetlenség nem kötôdnek szükségszerûen egymáshoz, más skálán mozognak. Lehetek függésben szabad, és függetlenség mellett is hiányozhat a szabadság.

Egyszer függetlenné tettem magam. Megadtam minden tartozásom -azt a pénzt is, amit édesapám rám költött az egyetemi évek alatt-, és elmenekültem minden fogódzó elôl, távol minden ismerttôl, gyakorlatilag annyi pénzzel, ami éppen fenntartott. Egyetlen pillanatra független voltam, mindentôl, csak az akaratomtól függtem. Ezt az egyetlen pillanatot élveztem, utána pedig azonnal elkezdtem keresni a kapaszkodókat, kötöttem magam helyhez, idôhöz, próbáltam alkotni, újat tenni, építeni. A függetlenséggel együtt járó tehetetlenség jobban nyomasztott, mint a függetlenség mámorító pillanata.

Késôbb elkezdett hiányozni a munka, a rendszeres, felelôsséggel járó tevékenység, a kölcsönös függés az alám- és fölémrendeltekkel. Ekkor tudtam, hogy haza kell jönnöm, hogy vége számomra a függetlenség kisérletének.

A szabadság egészen más.

"A történelem démonai visszatértek. Hogy megint beburkolják ôket a régi, forradásos bôrbe, és visszaráncigálják ôket oda, ahol valójában élnek. Ahol a Szeretet Törvényei megszabják, kit kell szeretni. És hogyan. És mennyire."

A gondolat forrása, a beszélgetés folyamának újabb cseppje

Létezik -e az egyén értékrendjénél magasabb rendû? Lehetséges, hogy én szentül hiszem, hogy helyesen cselekszem, és mások ezért elítélnek? Ha én a saját meggyôzôdésem szerint helyesen cselekszem, el lehet -e ítélni engem bármilyen magasabb rendû erkölcs, vagy morál nevében? (Ismétlem magam, de felhozom az Ötödik pecsét klasszikusnak számító kérdését: Tomóceusztakatiti vagy Gyugyu?)

Tegyük fel, hogy létezik egy abszolút morál, nevezzük ki ennek a tolerancia egyik alapelvét: A szabadságom addig terjedhet, amíg mások szabadságát nem korlátozom.

Ha Mroźek alapkérdésébôl indulok ki, és a saját szabadságomat az engem korlátozó tényezôkön belül húzom meg, valóban szabad vagyok, és ebben engem senki nem korlátoz? Ülök egy széken, és szabad akaratomból úgy döntök, azon a széken ülve maradok az idôk végezetéig. Vajon korlátoz -e engem az a tény, hogy mindez egy kívülrôl bezárt szobán belül van? Ha szabad akaratomból meghúztam a korlátokat a széken ülésben, nem is érzékelem, hogy be vagyok zárva.

Mindenképpen korlátoz a szabadságunkban a saját értékrendünk, hiszen ha mások szabadságánál meghúzzuk a határát, akkor is határt szabtunk. Mégis, ha elvünkké tesszük, szabadnak érezhetjük magunkat saját magunk szabta határaink között. Talán az örömnek nem szabhatunk határt, amíg saját értékrendünknek megfelelünk, amíg saját szabadságeszményünk szerint szabadok vagyunk, addig az örömünk teljes lehet.

A mai nap olyan zsúfolt volt, hogy az elejére alig emlékszem. A gyár egész nap egy rezgô ideghúr volt, mindenki pattanásig feszült idegekkel oszcillált. A lényeg, hogy megoldottuk a nagy rejtélyt, ami miatt pénteken izgultunk. Lett hibás is, lett is belôle -a nap hangulatának megfelelôen- szomorúság, idegesség, megbántódás.

Aztán egyszercsak minden lenyugodott. Nem tudom mi történt, ez valahol a mai hatodik és hetedik kávém, a második doboz cigim végefelé, és a második liter kólám után következett be. Egyszercsak nyugalom szállt meg mindenkit, mosolyok, nevetés, békesség. Ez volt az az elsô pillanat, amikor le tudtam ülni a gépem elé, nem szólt senki hozzám, nem akart senki semmit, csendesen tették be a terráriumom ajtaját maguk mögött. Ekkor tudtam írni egy bejegyzést a blogra. Sôt tudtam némi munkát is végezni.

Az út is zsúfolt volt hazafelé, a pályán forgalom, a nulláson komoly forgalom, ráadásul a kocsit vezetôk zöme rettegve rángatta a kormányt a vízátfolyásokon, csak azért, hogy nyugodtan rá se lehessen gyújtani. Ott is mindenki ideges, csak azért mert én csukott szemmel is végigtudnék menni a nulláson (azért négy év, az négy év) még nem kellene haragudni rám és dudálni.

Fél nyolcra hazaértem, aztán Anyuval meg Lajával megnéztük a Parfümöt. Nálam sokkal szagavatottabbak (sic!) már elemezték ezt, én olvastam a könyvet is, és tetszett a film. Ugyanolyan lassan kibontakozó, ugyanolyan vontatott, sôt a gyönyörû leírásokat is sikerült átültetni képbe. Tetszett, hogy nem erôltették az illatok képi megjelenítését, inkább olyan vágóképeket használtak, hogy illatokat lásson az ember. Sajnos a virágillatokat nem kedvelem, és a nôk illatából is csak egyet sikerült megértenem, az elsô lányét, a többi titok maradt a számomra. A nôi illatok és Baldini tanításának az összhangját szerintem nem mutatta be a film, nodehát legyen valami elônye azoknak, akik olvastát a könyvet . Az sem derült ki szépen, hogy a prostituált illata volt az alapakkord, azért torkollott a kivégzés orgiába. (legalábbis szerintem)

Mindenesetre a zsúfolt képi világ jól illett a mai zsúfolt napomhoz.
Lunának meg egy hatalmas gyógyuláskívánság tôlem.
Remélem a holnap szebb lesz!

Hogy ne mindig csak reagáljak...

Az emberek hatnak egymásra, kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindenki, akivel találkozunk életünk során hat ránk. Az energiaminimum és az életút modellezésére egészen jó a lejtôn lefele guruló golyó. Egy valódi hegyoldalt képzeljünk el, bozótokkal, gödrökkel, kövekkel, vízmosással és mindezek mellett más golyókkal. Az energiaminimum elve alapján a golyó mozgása nagy átlagban egyértelmû, lefele fog gurulni a hegyrôl, azonban nagyon kevés idôpillanat lesz, amikor a mozgása valóban abba az irányba mutat, ami hegy csúcsát összeköti a hegy lábával. A gödrök megdobják, repül, bozótban belassul, fákat kikerül, visszapattan, más golyókkal ütközik, amik másfelé térítik. Van hogy majdnem megáll, amikor egy másik golyó kitérítí, és sokkal gyorsabban megy továb, mint korábban bármikor.

Mindezekre meg lehet találni az analógiát az életben, ki-ki a sajátjában, de egy modellt nem feltétlenül kell összetéveszteni egy szimbolikus rendszerrel, és minden lehetséges fizikai eseményhez erôszakosan kapcsolni jelentést. Leginkább azokat az értelmezéseket kell elfelejteni, mint "helyes út", "eltérít", "rossz és jó irány". Nincsenek jó és rossz irányok, statisztikailag mindenképpen egyirányba halad, az út viszont leírhatatlan és megjósolhatatlan.

Az ember élete során minden ütközés hat rá, minden(ki), akivel találkozik, interakcióba lét valamilyen módon megváltoztatja az útját, az élete útját. Az ember mindemellett minden egyes ütközés, lassulás és gyorsulás emlékét ôrzi, (ha a modell mentén akarunk haladni, deformálódik, tehát másképp reagál az ütközésekre, akadályokra) minden újabb mozdulatban, irányban benne van az összes azt megelôzô. Nagyon sok emberrel találkozunk, nagyon sok helyzettel, ami változtat rajtunk. Emberek, helyzetek jönnek és mennek. Elmúlnak és megmaradnak. (tudjuk hogy Anna örök, de ugyanígy örök mindenki). Magunk is jövünk-megyünk mások életében, megváltoztatjuk azt, nyomot hagyunk, és amikor hosszú idô után rátekintünk, látjuk hogy mennyire más irányt vehet két élet, ami egy pillanatban egy helyen volt, és hasonlítani látszott. Folyamatosan hatunk egymásra.

Egy idôben megdöbbenve láttam, hogy velem egyidôs ismerôseimnek sorba születnek gyerekeik, házasodnak, egészen más utat járnak be, mint én. Volt amikor én is azt hittem ez az utam, volt amikor egészen mást hittem. Már megszoktam, hogy bele se gondoljak, abba, mi lett volna ha, maradok a magam életénél és próbálom élni. Most éppen semmit sem hiszek, most várok.  

Örömmel tudatom hogy összehegesztettem a SAAPnfo lapjait a teddy szerveren.

A domain még mindig valahol a conceptonline némaságában üdül, úgyhogy minden kicsit másképp elérhetô:

Az egyesületi lap: http://saapnfo.ted.hu
A kiállított fotók: http://saapnfo.ted.hu/f33/ firefox alatt minden kép új ablakban nyílik :(
Az Alpakka3 expedíció naplója: http://saapnfo.ted.hu/alpakka/
A gyimesbükki project: http://saapnfo.ted.hu/gyimesbukk/
A kedvenc qutsuni népünk lapja: http://saapnfo.ted.hu/qutsuni/
Az utaztatási project: http://saapnfo.ted.hu/utazas/
Isu képei a nemzeti parkból http://saapnfo.ted.hu/pnnkm/

Ami még mindig várat magára:
az expedíciós fotóalbum (a kiállított fotókon kívül)

Viszont ami jó lett, az a korábbi bejegyzésemben Isu forradalmi élményére a link! Úgyhogy újra olvashatóvá vált ez:
13 halott... na az forradalmacska...

Jó böngészést :)

A pozitív reciprocitásban az adó fél úgy ad, hogy nem vár el viszonzást, az adásért magáért ad. Ilyen az ajándékozás (ideális esetben).
A kiegyensúlyozott reciprocitásban az adás és a kapás egyensúlyban van, mindkét fél ad és kap, szükségszerûen, az érték pedig nem szempont. Ilyen a kula, másnéven a kula-kör.
A negatív reciprocitásban mindkét fél minél többet akar kapni, törekszik a maximális haszonra, hajlandó adni is, de a kapáson van a hangsúly. Ilyen a kereskedelmi csere.

A kula-kört Polinéziában a Trobriand szigeteken írta le Bronislav Malinowski, mint a társadalmi kapcsolatok egyik alapját. A kula-körben mindenki részt vesz, az adás-kapás alapja a kagylónyaklánc és a kagylókarkötô, amiknek az értéke nem egyezik meg. Egy kagylonyakláncért mindig egy karkötôt kell adni, míg egy karkötôért mindig egy nyakláncot. Tehát a viszonzás teljes mértékig szimbolikus, mégis társadalmilag kötött. Mindenki tudja hogy fog kapni, és fog adni, az ajándékok nem gazdagítják a kapót, csak és kizárólag az adás folyamata a lényeges. Ez köti össze a társadalmat.

A mi társadalmunk a negatív reciprocitásra épül, mindenki nyerni próbál. Kapni, nyerni, többé, jobbá válni, visszakapni a befektetést, legyen az anyagi, vagy érzelmi. Eleve a kulturánk egyik alappillérét képezô kereszténység sem szól sosem a pozitív reciprocitásról. Minden földi jótéteményünkért (ami lehetne pozitív reciprocitás) Isten elôtt jobb színben tûnünk fel. Ez a legjobb értelmezésben is legfeljebb kiegyensúlyozott reciprocitásnak nevezhetô, azonban a keresztények a megbocsátás intézményével ezt is negatívba fordították. Én itt megbocsátok a te bûnödért, ezért cserébe sokkal nagyobb jutalmat kapok az én Uramtól, amit te bûnös fel sem foghatsz. 

A párkapcsolatok -amiket mûködni láttam, vagy akár mûködtetni sikerült- általában a kulán alapszanak (de hülyén hangzik ez magyarul :) ). Adok, és tudom hogy fogok kapni, bízom a másikban, hogy ô is ad. Amikor ez valamelyik oldal részérôl pozitívba fordulna, a társadalmi normáink negatívba fordítják. Nem bírunk szabadulni (nem is biztos hogy kell) a kulturális környezettôl. Ideig-óráig képesek vagyunk pozitív reciprocitásra (a folyamatot kvázistacionárius egyszerûsítéssel tekintve), majd elkezdjük úgy érezni, hogy a másik nyer, mi meg semmit sem kapunk. Elvárások épülnek fel, és elkezdjük elemezni, hogy mi mindent adtunk, és milyen keveset kaptunk. A kiegyensúlyozott reciprocitást keresve negatívba billenünk át.

Amint elérünk erre a pontra, gyakorlatilag elveszett a kapcsolat. Az összehasonlítás ugyanis csak akkor lehetséges, ha értéket párosítunk az egyes cselekedetekhez. Ki nem mondottan természetesen, hiszen a kulturánk szégyellôssé tesz minket az érzelmek számszerûsítésével szemben.

Egy romantikus, gyertyafényes (fiú fôz, gyertyát vesz, megterít) este 3 pontot kap, ezzel szemben az, hogy a sorozat helyett meccset néztünk 1 pontot kap (vagy 0-t, különféle magyarázatokkal). Egy hasfájás miatt elszalasztott (pedig a haverok hívtak) este 4 pontos önfeláldozás, az unokahúg másnaposan átaludt templomi koncertje miatt elmaradt duzzogás legfeljebb 1 pontos. Ugye nem kell magyarázni, hogy a másik oldalnak hány pontot ér ez a két önfeláldozás, önmegtartóztatás. 

A lehetô legritkábban veszük figyelembe az emberi sajátosságokat, a másik tulajdonságait. Kiiktatjuk az ismeretünket a másikról és kizárólag a kulturális skálát vesszük figyelembe. Ezt tekinthetjük igazságtalanságnak, vagy a kommunikáció hiányának (noha ezt nem lehet kommunikációval áthidalni, mert az önfényezés lenne és ezt szintén elutasítjuk kulturálisan. ezt nevezzük orr alá dörgölésnek), de valójában szemléleti hibából fakad. 

Ha a kérdést nem úgy tesszük fel, hogy mit ad a másik, hanem hogy mit kapok én, illetve mit adok én, az értékskála, amit szükségszerûen felállítunk független lesz a kulturális tényezôktôl (pontosabban csak áttételesen lesz függô, a mítoszok hatnak az egyén értékítéletére is), és teljesíti a negatív reciprocitás iránti igényünket.
Én biztonságot, bizalmat, szeretetet, jövôképet, kellemes perceket nyújtok, és várom mit ad a másik.  Amennyiben a párom egyéniségét ismerem, szeretem, adhat anélkül hogy egyetlen kulturális mérföldkövet teljesítene. Ezzel valójában feláll a kiegyensúlyozott reciprocitás. 

Ehhez ismerni kell a másikat, tudni, hogy amit ad, az számára értékes (levetkezni az álarcokat, ahogy luna írta), és nem elvárásokat teljesíteni, hanem azt adni, amit az ember ôszintén adni tud.

Mindenek margójára:
Beszélgetni szeretek, monológokat írni annyira nem. Ez is egy beszélgetés egy újabb darabja. A beszélgetés is adok-kapok, és magam sem tudom, adok -e valamit lunának ezzel, de biztosan tudom hogy kapok. A gondolatai többet adnak mint témát, inspirációt. Én azt adom amit tudok.