Alföldi Róbert ezt találta mondani, itt.

"Amennyiben társadalmi probléma a magány, társadalmi probléma az, hogy nehezen találják az emberek a párjukat, társadalmi probléma a szerelem vagy társadalmi probléma a sötét ösztönünk, amelyet vagy elfojtunk vagy rosszkor engedünk ki, akkor társadalmi problémákra reflektál. Ha ezeket pszichológiai vagy lelki problémáknak tekintjük, akkor is társadalmi problémákra reflektál."

kommentáljam ezt? ... 

Világmegváltó beszélgetések...

házibulik konyhájában kókadozva, valaki más utolsó cigijeit szívva, 
füstös kocsmákban, szép kávézókban sör mellett, és sörök után ülve,
hegycsúcsokon, kirándulásokon, a rámhûlô átizzadt ruháktól dideregve,
ismerôs és ismeretlen utcákat gyalog és kocsival bejárva
albérletek és ismeretlen rokonok nagyszobáiban földön fekve
lepukkant ivókban alig artikulálva
a nyugati tetején
a madách pincéjében, KISZ szobában, félemeleten
kertekben kihûlt tábortüzek és grillek mellett

cimborákkal, a barátokkal, családommal, idegenekkel, azóta kihûlt szerelmekkel
bárkivel, mindenkivel

minden nyelven és közös nyelv nélkül is
kiabálva, suttogva, halkan és hangosan beszélve,
a háttérzajt túlbeszélve vagy másokat kizárva

és mennyire szeretek minden elhangzott beszélgetést 

A körülöttünk lévô világ bonyolult (mondhatnánk sokszínû), a rendszerek sokaságában általában gyakorlati alapon kiismerjük magunkat, be tudunk kapcsolni gépeket, mûködtetjük ôket, komplex folyamatokat hajtunk végre, amiket leginkább fenomenológiai alapon ismerünk.

Itt egy hosszas példa.

A folyamatok rendszerekké állnak össze, a rendszerek megértéséhez a folyamatok és résztvevôik megismerése alapvetô. Ráadásul a rendszerek komplexitásából fakadóan majdnem mindig egyszerûsíteni kell, de oly módon, hogy az még ne menjen a rendszer megismerésének rovására. Fókuszpontot kell választani.

A rendszereket a mindennapi élethez nem kell ismerni, érteni. A hárombetûs, négybetûs, ötbetûs rövidítések eligazítanak a világban, a közhelyek, szólamok, jelszavak úgyszintén segítenek abban, hogy a rendszerek ismerete nélkül tudjunk választani, mérlegelni. Politikában aki adócsökkentést és ingyenebédet ígér, az jó, arra szavazunk (ha ez a preferencia), vagy éppen kiválasztjuk valamelyik négy-öt-hat-betûst, és arra szavazunk, mert azok aranyosak/szépek/tetszik amit mondanak, ha eldöntjük hogy nekünk fontos a hazaszeretet, megnézzük kinek a szókincsében szerepel ez gyakran, és kiválasztjuk. Rendkívül egyszerû az élet, könnyû választani, könnyû helyesen cselekedni.

A rendszer mély ismerete azonban általában hosszabb, bonyolultabb folyamat. A szólamokat egymássak ütköztetni könnyû, a politika kész szótárfüzeteket ad nekünk. Kommunistával szemben fasiszta (természetesen a kommunista és a bolsevik, illetve a fasiszta és a náci közti különbség elvész, szinonímák lesznek), hazaszeretet és internacionalizmus, kisember és multi, kizsákmányolás és haza, karvalytôke és becsületes munkabér. Rettenetesen nagy szavak, rendkívül komoly háttérrel, ugyanakkor definíció, ismeret és megértés hiányában üres, buta kifejezések.

Politikai vitába kétféleképpen lehet szállni, szótárfüzettel, felületes ismeretekkel, szólamokkal és hôbörgéssel, vagy definíciókkal, gazdasági alapismeretekkel, némi társadalmi, politikatudományi, történelmi ismerettel és intelligenciával. A vita érvek ütköztetése, nem érzelmeké. Aki csupán (vagy egyáltalán) érzelmeket táplált a vita tárgya iránt, az nem vitázni fog, hanem veszekedni.

A vita alapjai általában már a definícióknál kiderülnek, az ország fogalma általában kulcskérdés. A vitázók egy része ezt egy geopolitikai-gazdasági fogalomként fogja fel, mások egyenlôséget tesznek közé és az érzelemmel teli haza fogalom közé. A másik hasonló a korona = történelmi és muzeális értékû ékszer vs. korona = Szent Korona.

Nekem is vannak politikai elveim, a definícióimat ezek tükrében alakítottam ki. Nem pártpreferencia, elvek, amiknek semmi köze pártokhoz, Magyarországhoz, politikusokhoz, csak és kizárólag hozzám, az ismereteimhez, és a gondolataimhoz. Szeretek vitázni (nagyonis), de mostanában nem lehet vitázni bárkivel, és lassan nincs is kedvem. Olyanokkal, akik hozzám hasonló elveket vallanak, szoktunk apró nüanszokon, értelmezéseken, események interpretációján. De nagyon ritka az olyan ember (mint diSandri Gabi) akinek gyökeresen mások az elvei, de hajlandó értelmesen vitázni.

Ez egy adalék egy másik bejegyzéshez, de azért a mosás szerelmeseinek önmagában is ajánlott :)

Megint péntek van. Ma csehóra, ilyenkor délután egyre érkezem a gyárba. Egész pontosan 12 telefonhívást kaptam ezidô alatt. Most csendes a gyár, nem mennek a gépek, másodlagos megmunkálás folyik, nyugis napnak tûnik.

Az Argentín Rádió cordobai stúdiójából hallgatjuk a híreket, mesél nekünk arról, hogy tegnap egy vihar milyen károkat okozott európában, meghalt egy híres (helyi) boxoló, és 35 fok van. Aztán fônököm nosztalgiázik, megelevenedik elôttem Macondo, benne Ô mint kisgyerek; varázslatos világ, ilyenkor hiszem hogy Márquez realista. Vagy a nosztalgia varázslatos. Hallgatom a történetet, a tavaly november végi raktárkészletbôl hiányzó tonnák most nem annyira érdekesek. Elvégre péntek délután van.
A központi telefon meg sem csörren, már mindenki mindent elmondott mindenkinek, olyan hetet zártunk, aminek a hétfôjére már nem is emlékszünk.

Viszont emlékszem a múlt hét péntekre.

Két héttel ezelôttre is, este lementünk a Mélypontba, ahol Lacipincér elsô szava anyás volt, "Ilyenkor kell hazajönni?", jó is volt hajnalig a hangulat. Világmegváltásos bánatolós.

Nagyon szép dícséretet kaptam, gondoltam megosztom. Érdekes így beszélgetni, hosszú monológokban, alaposan kifejtve, csak a sör hiányzik, az viszont másért kiált.

Ma este Mélypont, valahogy lecipelem Forestet.

Update:
Ede mentôautóvá alakult, villámsújtotta Forestet szállított, majd a nagy budapesti pókhálóba szorult Kicsibocsot és Bercit mentette meg. A mélypontot alig láttuk a sok mentenivalótól.

luna gondolatébresztô

A kompromisszummal, mint döntési mechanizmussal sok tudományág foglalkozik párhuzamosan. Alapja az ellentét, a közös érdek és a kompromisszumra való törekvés.

Alkunál a legegyértelmûbb ez,
ellentét: egyik fél törekszik a költséget minimalizálni, a másik a nyereséget maximalizálni,
közös érdek: egyiknek szüksége van arra, amit a másik kínál, tehát a csere közös érdekük
kompromisszumra való törekvés: eladó tudja, hogy valamilyen áron el fogja tudni adni, vevô tudja, hogy valamilyen áron meg fogja tudni venni az árut. Ezek a határértékek (határköltség, határár) valahol találkoznak, és mindenki boldog lesz, vagy nem találkoznak és nem születik kompromisszum.

A megoldási lehetôségek: túlságosan alacsony ár (egy vesztes, egy nyertes), túlságosan magas ár (egy nyertes, egy vesztes), jó ár (két nyertes), nem jön létre az üzlet (két vesztes), ebben az esetben azonban nem születik kompromisszum, tehát két vesztes szituációja nincs az ilyen kompromisszumnak. (hosszútávon van kétvesztes szituáció, de ez már más téma)

A személyes kompromisszumok jelentôs részénél azonban hiányzik a közös érdek, lévén hogy a problémák kompromisszumos feloldásának egyetlen célja a probléma megszüntetése. A másik gond vele, hogy míg a gazdasági kapcsolatban nem neheztel a vesztes (hisz volt lehetôsége nemet mondani) addig a kapcsolatban a nyertes automatikusan dominánsnak minôsül, és negatív érzelmeket vált ki a vesztesbôl.

1. Különbözô eszméknél
A folyamat szerint: felmerül a probléma (szerintem a világ lapos, szerinte nem), ezzel megvan az ellentét, a közös érdeknek azonban semmi köze a világ formájához, szimplán az a közös érdek, hogy ne legyen ellentét. Tehát az ellentéttôl független a közös érdek, így az ellentét megmarad, a kompromisszumra való törekvés az ellentét mellékhatásainak eltüntetése.

A megoldási lehetôségek köre szûk: 1. a világ formájáról nem beszélnek többet (tabu, nincs vesztes) 2. eldöntik, hogy a világ egy harmadik formájú (mindenki vesztes) 3. az egyik elhiszi hogy a világ olyan, mint ahogy a másik mondja. (egy vesztes egy nyertes).

Tehát két nyertes szituációhoz a tabu áll legközelebb, második a világról eldönteni, hogy se nem lapos, se nem gömbölyû, ellenben harmadik formájú.
Az ideális állapot az, hogy eldöntik, kinek ilyen, kinek olyan formájú, viszont egyetértenek abban, hogy kék.

2. Valós eseményeknél.
A folyamat szerint: felmerül a probléma (menjünk moziba, menjünk operába). A közös érdek menni valahova, de hova. A két lehetséges nyertes megoldás, hogy ki-ki odamegy, ahova akar, illetve hogy harmadik helyre mennek (ez egyben két vesztes megoldás is, viszont nincs nyertes, nem alakul ki domináns-alárendelt viszony).

Két gyökeresen különbözô embernek -ha nem alakítanak ki domináns-alárendelt viszonyt (ilyet kialakítani az emancipáció folytán nem divatos)- folyamatosan keresnie kell azokat a kompromisszumokat, amiben mindkettô vesztes, vagy valamilyen módon megkeresni a közös pontokat, miközben az ellentét fennmarad. Talán ez lehet az aktív elfogadás? Merthogy kétnyertes szituációt csal úgy lehet felállítani, hogy nem születik kompromisszum, mindenki megy a maga útján (operába moziba)

A másik lehetôség hogy idônként az egyik nyer, máskor a másik. Ez általában nem mûködik, lévén hogy ritkán olyan intelligens mindkettô, hogy vesztes szituációban se rontsa el a másik nyerési örömét.

A tabuk hosszútávú káráról talán nem is érdemes beszélni. 

Update: bizonyos helyeken némi átszerkesztésre szorult, szégyenszemre munka közben írtam :) 

 

Ez valóban reakció

Némi definícióval kezdeném. A változásnak két fô módja van, az adaptáció és az akklimatizáció, mindkettô reakció a környezet változására. Az egyén változása mindig reakció a környezet változására, és a korábbi reakciók következményére, a változások egymásra épülnek. Az egyén személyisége, reprezentációja -egy jelenlegi antropológiai elmélet szerint- az egyéniségbôl (öröklött tulajdonságok), környezeti hatásokból és egyéni változókból (korábbi hatások és kulturális tényezôk) épül fel.
Az adaptáció statisztikai változás, nagyon hosszú idôt vesz igénybe, ilyenek az össztársadalmi szinten tapasztalható változások, pl. vesszôparipáim a mítoszok amik visszahatnak az egyén akklimatizációjára.
Az akklimatizáció az a típusú alkalmazkodás, amit valóban tudatosan átélünk (néha irányítunk), ez pedig maga az alkalmazkodás. Alkalmazkodás a környezethez, a kulturális elvárásokhoz, korunknál fogva a társadalomban elfoglalt helyünkhöz, korszellemhez, aktuális mítoszokhoz, trendekhez, társadalmi intézményekhez.
A változás energiaigényes, az ember pedig -mint minden létezô- energiaminimumra törekszik. Tehát az ember nem választja meg a változásának formáját (irányát), energiaminimum mentén halad, azokhoz a tényezôkhöz igazodik, amik a legerôsebben hatnak rá, és a legkisebb változást követelik meg.

Ezek következtében azok a típusú változások, változtatások, amiket nem valamilyen környezeti kényszer ró rá ellenkeznek az energiaminimumra törekvéssel, és nem fognak sikerülni. Ha valaki meg akar változni (korábbi változások eredményeképpen létrejött személyiségjegyeket akar megváltoztatni) akkor belefektet energiát, és azok ellen a tényezôk "ellen dolgozik", amik a jelenlegi eredményt okozták. Ehhez nagyon erôsnek kell lennie a környezeti kényszernek (nyomásnak, vágynak), hiszen az energiaminimum csak ebben az esetben teljesül.

Amikor ezt valaki (szerelem, kapcsolat) miatt teszi, akkor két kulturális erô ütközik, két aktuális mítosz: az egyik szerint életünk célja az individuális boldogság, a másik szerint létezik tökéletes pár, ideális szerelem, aki úgy viszonyul hozzánk, mint egy fél narancshoz a másik fele.
Ez a két mítosz a gyakorlatban ellentmond egymásnak, azért, mert két boldogságra törekvô individuum személyisége nem reagálhat azonosképpen a környezeti változókra, tehát a boldogság irányában változás -ami mítoszként kulturális hatásnak, elvárásnak minôsül- nem lesz azonos. A két mítosz és az elmélet egyetlen lehetséges összeegyeztetése az, hogy létezik két ember, aki azonos személyiséggel rendelkezik, és együtt fog változni, egyirányba. Ennek a valószínûsége alacsony.
Ezzel azt mondtam ki, hogy a jelenlegi kulturális környezet olyan elvárások elé állítja az egyént, amiben valamirôl le kell mondania, vagy örök boldogtalanságra kárhoztatja.

E két mítosz kialakulása és fennmaradása két tökéletesen különbözô szférából táplálkozik. Az egyén individuális boldogsága (és az individuum ilyen mérvû fontossága) fôként a fogyasztásra ösztökélés terméke. Mert megérdemled -kozmetikum-. Mert családja a legjobbat érdemli -narancslé-. Miért érné be kevesebbel, mint a legjobb?
A tökéletes szerelem keresésének (létezésének) mítosza pedig a lányregények ideálképe, a rettentô mennyiségû romantikus fércmû arról árulkodik, hogy ez egy komoly társadalmi igény -jó termék tehát-. A mindenkit elérô média pedig mint jó terméket adja. Platón óta van igény ebben hinni, a történelem során azonban a közösségek fejlôdése más irányt diktált, így ez az elmúlt párezer évben a XX. század közepe óta elôször válik társadalmi jelenséggé (és problémává). Felmerült valakiben, hogy a király legkisebb leánya és a szegényember harmadik fia szerelmesek voltak -e egymásba? Személyiségváltozásuk hasonló volt -e?

A megoldást nyújtó -az ellentmondást feloldó- harmadik mítoszról már írtam érintôlegesen, ez a rohanó világ mítoszköre. amiben az eldobható papírpohár értéket jelent. Ez a jelenlegi gyakorlati megoldás, a valós energiaminimum.

Azonban van egy elméletileg lehetséges második megoldása is, és ezt a blogot végigkíséri ez a gondolat. Amennyiben a mítoszok közül a legkívánatosabbról, az individuális boldogság és a párkapcsolat kombinációjáról feltételezzük hogy lehetséges, akkor -elméletileg- ez lehetne olyan erôs tényezô, ami az embert adaptációra kényszeríti. Mindkettôt.
Ez feloldja az azonos személyiségjegyek feltételezését, lévén, hogy a kontraproduktív személyiségjegyek akklimatizáció útján megváltoznak, és a két személyiség kialakítja azt a minimális (energiaminimum, ugye) közös felületet, ami által kellôképpen hasonlóvá válnak. A folyamatos környezeti változásra való reakcióik pedig nem azonosak lesznek, hanem a másikat kellôképpen erôs tényezônek tekintik ahhoz, hogy az energiaminimum mentén összeegyeztessék a változás módját. Egységként viselkednek, noha nem azok.
Ebben a definíciós térben a szerelem az, ami kellôképpen erôs hatás akklimatizáció kiváltására.

Ez viszont nem lesz egyenletes (két egyén sosem fog azonos sebességgel reagálni az elvárásokra), és nem zökkenômentes, fôként az egyén toleranciája miatt. Egy ember nem visel el hosszú átmeneti idôszakokat, míg a kívánt közös egyensúly újra feláll, az adaptáció pedig nem gyors (A természet sosem változik ugrásszerûen). Tehát idôben eltolódó (az egyik gyorsabban reagál), és hullámzó, lévén hogy a nyugalmi állapotok -platók a változás görbéiben- rövidek, a változás pedig folyamatos. Ez bizony erôfeszítéseket kíván, ami ellentmond a harmadik mítosznak, ami az erôfeszítések ellen hat, Ami nem megy, nem kell erôltetni elven.

Talán kicsit kacifántos, és szokásom szerint ádámtólévátólkályhától indul a gondolatmenet, de remélem érthetô (már ha valaki egyáltalán eljutott idáig).

Hajnali három van, abszolute nem írnom kellene, de nem bírok arra figyelni, amire kellene. Csomó mindenre foghatnám, sôt elôvehetnék istenes közhelyeket is ("annyi minden összejött", "kicsit el vagyok havazva", "túlterheltem magam"), de tudatában vagyok annak, mennyire tartalmatlanok ezek, fôként mert divatosak. Mindenki olyan nagyon komolyan hiszi, hogy olyan nagyon sok mindent csinál (ráadásul gôzerôvel, profin), hogy ezek a kifejezések mindennaposak lettek, tehát tartalmatlanok. Rohanó korunkban nem a kor lett rohanó, hanem a rohanásnak mítosza lett, és mindenki szeretné azt hinni, hogy ha párhuzamosan háromfelé kell figyelnie, már részese ennek a mítosznak.

Semmi ilyesmi nem történik velem, szimplán négyrész van az életem. Egyrészt újra dolgozom, ami kellôképpen kifáraszt, de kevés sikerélménnyel, lévén hogy csupán megpróbálom utolérni az elmúlt három hónap lazaságait. Másrészt nincs rendben a magánéletem (pontosabban nincs magánéletem, jelenleg a legizgatóbb dolog velem, hogy 5 perc alá vittem a Der letzte Monarch nevû passziánsz variációban a megoldást). Harmadrészt halvány gôzöm sincs, hogy mit fogok tenni egy év múlva, esetleg két év múlva. Azt határozottan eldöntöttem, hogy 2009 május 5-ig nemcsak kitalálom, hogy mit akarok, hanem boldog is leszek. Mármint addigra. Addig meg kitalálom mitôl. A harmadrésztet (hohó!) nem nyomasztó teherként élem meg, csupán konstatálom, hogy már megint nem lebeg semmilyen cél a szemem elôtt, hagyom magam sodorni az árral, dolgozom, a munkám árát elköltöm és a napi apró örömöknek örülök (ma például a pizzafutár még melegen hozta ki a focacciámat, ami komoly fejlôdés).

A másodrészt és harmadrészt kombinációjában fellelhetô negyedrészt meg olyan szánalmas, hogy le sem írom. Biztos fel kellene nôni már végre, és okosan gondolkodni, nem táplálni hiú reményeket, és nem bízni abban, hogy a harmadrészthez a másodrészt ad mankót.

A rohanó élet mítoszának része az instant megoldások keresése, porból vízbôl kávé leves, egymozdulattal hullahoppkarikából sátor. Ami nem megy, azt nem erôltetjük, ha valami nehézséget okoz, azt eldobjuk hiszen mi rohanó modern emberek vagyunk, nem divat már javítani, cserélünk mindent. Nem festjük újra, nem próbálkozunk, nem toldozunk-foldozunk, kukába dobjuk és veszünk újat, talmi kár. Mentesítjük magunkat az erôfeszítésektôl. Ez már nem az Exupéry által megírt szabad percek gyûjtögetése, itt kifejezetten a magát elfoglaltnak tartó modern ember tehermentesítésérôl van szó. Észrevétlenül beépült a mindennapjainkba. Mert megérdemled. Körülöttünk a világ eldobható papírpohár. A gazdaságtan szerint az érték az elcserélhetôségen (csereértéken) alapszik, tehát akkor van valaminek értéke, ha mások számára is van értéke. Ami senkinek sem kell, annak nincs értéke, nem értékes.

Jólesik írni. Írással gyógyítom a semmit (ólmosat hánynak a tinik), csak hogy holnap újrakezdhessem. Most pedig gyógyultan távozom, és folytatom, amit tennem kell.

Szeretem Dél-Amerikát. Gyakorlatilag az elmúlt négy évemet ez határozta meg (na meg Kuba... a gyerekkor még meghatároz ilyenkor). A szédült argentínok körülöttem, Bolívia, aztán újra a csôgyár, és most, másodszor sem bírok szabadulni tôle.

Nem is tudom milyen lenne normális munkakörnyezetben dolgozni, ahol nem kiabálunk egymással naponta egy sort, nem dühbôl, csak úgy a latinos érzés kedvéért, meg nehogy már nyugodtan dolgozzunk végig tíz órát. Az az igazság, hogy kicsit már hiányzott is, hogy hívjanak a nap tetszôleges szakában, spanyolul magyarul vegyest, hogy ne tudjak egyetlen telefonbeszélgetést befejezni anélkül, hogy valaki más már beszélne hozzám, vagy kiabálna velem éppen.

Bolívia más volt, sokkal inkább aymara mint latin, indiános, szertartásos, picit vinetus. Odamenekültem, aztán hazamenekültem onnan, most is leginkább visszamenekültem az én szédült argentínjaimhoz. Burok ez, burok ez a mindig mozgó élet, az éjfélkor csöngô telefonokkal, a reggeli fônöki ébresztéssel, ahol a fônököm kicsit a barátom -vagy én vagyok az övé, kényszerûségbôl is kicsit-, jó lenne lassan megállni és nem futni tovább. Nem egy öröm velük dolgozni, köztük élni, de feltétlenül különleges, érdekes kulturális lökhárítónak lenni (ahogy érdekes volt a lapazi karneválon kulturális villámhárítónak, civilizációs boxzsáknak lenni).

Egy évvel halasztottam el az újabb válaszutamat, egy év az itthoni délamerikámban, kevesünk különbejáratú argentínájában, és ha menekülök tovább, megint délamerika lesz . Dél Keresztje, én keresztem, Dél Keresztem.

 

 

ez lassan kezd levelezésnek tûnni lunával, pedig

Éjszaka, elalváshoz hirtelen felindulásból Led Zeppelint hallgattam. Hihetetlen nosztalgia vett rajtam erôt. Eszembe jutott a Picasso Point pincéje, ahol a Led Zeppelin filmet láttuk Some bácsival, a gitározások a Madách pincéjében Zdrumóval, a sok másolt kazetta és az elsô CD amit életemben kaptam (Led Zeppelin volt). Eszembe jutott az elsô szerelem, akinek a KISZ szobában Stairway to Heavent pötyögtem az orosz fémhúros gitáromon, amit apukám Mongóliában cserélt egy Unikumért.

Összevetettem mindezt a mával... a Picasso pincéjében már pult van, fények, zene, Some bácsi megházasodott (2004ben láttam ôt utoljára), Zdrumóval találkoztunk tavaly, de nem volt mit mondanunk egymásnak. Az elsô szerelem már rég amerikában él, két gyereke van. A KISZ szobából vécé lett, az a gitár elrepedt, és apu elajándékozta a villanyóraleolvasónak. Már nincs magnóm, és a CD-t is rég felvettem MP3-ba.

De a Stairway to Heavent még mindig szoktam játszani, és Robert Plant hangja még mindig megmozgat belül valamit. 

Csináltam egy új blogot.

Manapság mást sem teszek, csak olvasok, írok hát róla.

Fülszövegeket.

itt van és lesz  (http://fulszoveg.freeblog.hu)

A válaszút az a lélektani pillanat, amikor az ember egy picit úgy érzi hogy az események kényszerítô hatását mellôzve szabadon választhat, illetve az energiaminimumra való törekvés választási lehetôséget hagy neki.

Ez egy röpke pillanat, ritkán is fordul elô az emberrel, máskülönben folyamatosan belehajszolja magát olyan döntésekbe, amik csak hosszútávon oldódnak (meg, fel). Néha megtalálja a párját, néha hosszú éves szerzôdéseket ír alá (kocsi, ház, munka). Egyszer egyszer azonban megadatik, hogy válasszon.

A válaszutaknál az ember rábízhatja magát a fantáziájára és a bátorságára, valóra válthatja álmait, vagy álmodhat új álmokat. Aki már álmodni sem mer, az zárja be magát igazán.

Nekem két álmom van, amik ütik egymást, most nem választottam (nem én választottam), halasztottam de nem szalasztottam el. Talán. 

A mai nap kiemelkedôen hiábavaló.
Eleve úgy köszöntött rám, hogy ágyban fekve olvastam még.
Már 5 órája tartott amikor letettem a kiolvasott könyvet és elaludtam.
12 órás volt, amikor a telefonomra ébredtem, hívtak hogy Ede meggyógyult, mehetek érte.
Már 13 óras volt a nap amikor egy emailt, ami szükségszerûen lehangolt, és elôre vetítette, hogy miután válaszolok rá, egész nap azt fogom nézni, kapok -e választ. (nem mintha bármi értelmeset várnék tôle, de egy hiábavaló nap alaphangulatának pontosan megfelelô egy ilyen meddô várakozás)
Fitalkorúvá érett (elmúlt 14), amikor négy nap után újra hallhattam Ede morgását, és lám már nem is csicsereg, és nem is fulladozik.
15 is elmúlt amikor megunva a semmittevést (hírolvasás netileg) kibontottam egy kukoricakonzervet, ellenben sajtot nem ehettem, mert kell a vacsorához.
Már elmúlt 17, mindjárt nagykorú, és már hallom, hogy a frissen antikváriumolt könyvek hívnak.

Ma még történni fog egy étkezés, egy telefonbeszélgetés Isuval, tévéhallgatás, végigveszem azokat a programokat, amiket még mindig nem írtam meg, lelkiismeretfurdallással tekintek majd a csehfüztemre, és nekifekszem az olvasásnak.

Elmondhatom, hogy terveket tudnék szôni a mai napra, de az eddig eltelt órák nem azt sugallják, hogy ezekbôl bármi is lesz. Jó lenne, ha valaki spontán felhívna, írna, üzenne valami olyan egyszerû (vagy éppen ôrült) ötlettel, ami egyszerûsége (vagy éppen ôrültsége) folytán megragadná a fantáziámat, és lenne hova elmennem itthonról.

Holnap persze mehetek dolgozni, legalább valami körvonalazódik mint értelmes tevékenység. Vár a gyár.

Update: Isut nem hívtam, étkezés volt, elkövettem azt a hibát is, hogy leültem a tévé elé, viszont megalkottam azokat a lotus táblákat (azért sem hívom excelnek, pláne hogy nem is láttam excelt 5 éve, lotust sem, node mégis ôk találták ki a táblázatkezelést) amikrôl már hetek óta tudom, hogy muszáj lenne, csehet nem tanultam, viszont tényleg olvastam. Ma meg nem mentem a gyárba. 

 

A péntek este, mint fogalom és szimbólum, számomra nem tartalmaz különösebb jelentést. Tudom, hogy aki dolgozik, az általában péntek estére korlátozza a mulatozást, de ez számomra értelmetlen. Azt a négy óra alvást, amit igénylek, bármikor be tudom gyûjteni, a munkából késés pedig évek óta nem gond. (egy idôben szokása volt fônökömnek, hogy fél órával a munkaidô hivatalos kezdete után felhívott, hogy ugyan felébredtem -e már, aztán errôl is leszokott) Bármely munkanap estéjén képes vagyok mulatni menni, szoktam is.

Mégis, tegnap este rettenetesen magányosnak éreztem magam. Csak fel kellett volna hívnom valakit, bárkit, hogy találkozzunk, de nem tettem.

Senki sem hívott fel engem. 

Van a mizantrópiának hátránya. 

"az állam ne gondolkozzon polgárai helyett, mert ahhoz úgysem ért, ne akarjon gondoskodni, csak azokról, aki tényleg nem tudnak magukon segíteni"

Bármily meglepô, de ezt 1992-ben a Fidesz szakpolitikusa, Urbán László mondta. Sôt, Ô mindmáig ezt mondja, csak idôközben már nem a Fidesz szakpolitikusa. Idôközben a Fidesz már mindenkinél okosabb lett, fejlettebb, jobban tudja kinek mi jó, és mindenkirôl gondoskodik. Akarata ellenére is, mert az egyéni akarat nem jó nekünk. Tulajdonképpen minden önálló gondolat rossz. Helytelen.

Ez persze nem új, a Fideszbe gazdaságfilozófiai alapon belerúgni olyan, mint földön fekvô mozgássérültet rugdosni, vagy hullát gyalázni. Ami érdekessé teszi a történetet, hogy Urbán László neve felmerült az MNB elnöki posztjára.

Lehetne -e ironikusabb, mint volt Fideszes liberális gazdasági szakembert választani ilyen posztra? A Fidesz számára egy memento, lám lám, valaha ti fiatal demokratákként, liberális eszmékkel indultatok, mielôtt szélsôjobb izesítésû posztkádári elveket hangoztató narancsfagyi lett volna belôletek.

Memento mori.

Megszólíttattam lunától, köszönömis ezúton.

A dolog lényege, hogy ötvalamit mondjak, amit még nem mondtam itt. A feladat nem túl nehéz, hisz alig mondtam én még valamit. Egyszer még kiskoromban megmutattam, másodszor egy ábécében csokit loptam... ez ugye forrásmegjelölés nélkül még nem számít plágiumnak?

1. Valójában én nem szeretem a sört. Ez sokszor engem is meglep, de magának a sörnek az ízét nem szeretem. Szeretek sörözni, de mindkét alkalom emlékezetes maradt, amikor sör kifejezetten jól esett, az egyikben rettentô szomjas voltam, a másik alkalommal csak úgy spontán jól esett . A fennmaradó többszáz (ezer?) esetben tulajdonképpen a sörözés hangulatáért iszom a sört. Szeretem a hangoskodó, dohányfüstös kocsmahangulatot, oda illik a sör mint esemény, fesztiválokra mûanyagpohárban, Wágner úrra igyon mindenki egy pofa söröt.
Egyszer kinyitottam egy üveg sört, csak úgy magamnak itthon. Megmelegedett és kívánta a hangulatot, ami magamban csak nem ragad el engem.
A borozás hangulatát nem szeretem. A borhoz kapcsolódó sznobéria kiölte belôlem az összes létezô hangulatot, ízét pedig a bornak sem szeretem. lehet hogy ez már beillene kettesnek, node ez nem újdonság.

2. A könyv, amit a legtöbbször olvastam a Robin Hood volt, összesen harminchatszor, tizenegy évesen. Egyetlen sort nem tudnék idézni belôle, sportot ûztem az újraolvasásából, a nagy szám kedvéért olvastam újra meg újra. A második a listában jobban járt a feledéssel, Yasar Kemaltól a Sovány Mehmed, ezt tizenötször olvastam.
Azóta sok könyv átment a kezemen, és ritkán olvasok újra könyvet akár harmadszor is. Mégis egy van, amit az elmúlt négy évben minden évben elolvastam, Ransmayrtól az Utolsó világot. Ehhez a könyvhöz kapcsolódik a legtöbb hozzáolvasott könyv is, összesen öt másik könyvet olvastam el, hogy mélyére ássak az Utolsó világnak.

3. Egyszer Dönci magnójába beragadt egy Dido kazetta, ami egyetlen szám meghallgatására került bele. Hónapokon keresztül hallgattam újra meg újra, egy óra munkába menet, egy óra hazamenet. Napi két óra Dido még egy masszív fannak is megártana. Azóta kívülrôl tudom több számának a szövegét. Végül lecseréltem a rádiót, aztán Döncit is. Dido emléke múlóban van.

4. Éppen a mai napon lett kétéves a tollam. Sosem volt még ennyi idôn keresztül toll az enyém. Ráadásul az elmúlt két év során szinte mindig tudtam hol keressem. Ha elérem a bûvös három évet, veszek magamnak egy igazán jó tollat, egy szép töltôtollat.
Remélem addigra újra megtanulok kézzel írni.
Attól félek, hogy ha végre megveszem, el fogom hagyni egy-két hónapon belül.

5. Mióta nem lehet Nappa Valleyt kapni itthon, alig szívom a tajtékpipámat. Néha néha nagy ritkán, amikor Prágából hozok egy-egy csomaggal, akkor újra szívom. A többit sem használom olyan gyakran, az elmúlt három hónapban talán egy-két tömést. Viszont most újra kezdôdnek a hosszú munkanapok a csôgyárban, remélem Klárika a dohányboltban tartogat még egy-két csomag W.O.Larsent nekem :)

 

nem tudom másik 5 embernek továbbadni, akiket olvasok már mind megírták a maguk 5 pontját... hullámtörô lettem ezzel.

Két ember a kamera elôtt, de talán már a kamera sincs ott, mi vagyunk ott, egyenként mindenki, éppen csak nem tudunk beleszólni. Minek is tennénk, Palya Bea mesél, mintha egy kávézóban, vagy itthon nálunk a nappaliban ülne.

Az újságíró már nem újságíró -újságíró volt mielôtt leült volna beszélgetni, és újságíró lesz miután végetér az interjú- az interjúalany már nem híresember -híresember pedig, messzeföldön hallgatják, itthon is szeretjük-. Mintha egy lányszobába tekintenénk be, két lány beszélget, ámulva nézik mit mondanak a barátok a híresemberrôl, hallgatják a dalokat, csaponganak a témák közt.

Szakmailag lehetnének kifogásolható részek, hosszú, meg nem szakított, magukba csavarodó, fonalukat vesztett monológok, furcsa közbekérdezések, megszakított gondolatok, de ez nem egy interjú, amolyan szokványos, ez a sok jólfésült unalmas interjú között egy igazi, kócos, emberi beszélgetés.

Beszélgetés kettejük között -és álljon itt bitbevésve Széphelyi Petra neve- ahol mégsem érezzük magunkat voyeurnek, nem lestünk bele, hanem részesei vagyunk, éppen csak bele nem szólhatunk. Éppencsakhogynem.

Hosszú idô óta elôször éreztem azt, hogy jó beszélgetést láttam. Kepes is nagyon jó, de vérprofin adagolt, finomkodó, Vámos is nagyon jó (volt), de a nappali-jellegû berendezés ellenére nem teremt(ett) olyan otthon-hangulatot, mint itt a két lány a rettenetesen mû környezetben, nem is feltétlen (volt) célja, de nekem ez rendkívül tetszett. Nem katarzis, egy kellemes emlék, egy mosoly.

Szerencsés találkozás volt, két ember találkozott a stúdióban, sallangoktól mentesen. Mindez az Echo TV-n, egy éjszaka közepén ismételve a Körhinta címû mûsorban.

 

 

úttalan úton, úttalanul úton, parttalan céllal
magamnak való, nekem való, magáért való
idôtlen, idôben, idôtlen idôkig, késôn késô
sosem érô, elértem, túlértem, megértem, nem értem
énértem, teérted, nemérted, sosemérted
kitettem, mit ettem, mit tettem, mi lettem, ki lettem
volna, ha, esetleg, netalántán
mit tehetek, mit nem, tehetetlen, lehetetlen, kelletlen
kellhetetlen, nem kellhet, nem kellek, kelletem
ellenkezem, kételkedem, hiszek, tagadok, szabadok
unalom, bánatom, elölöm, eltöltöm

magán magány, megosztom, elosztom
többedmagam, többen, magam
álmodom, riadok, magam vagyok, álmodom
magámodom

A szimbólumrendszereknek van egy sajátos leírása, aholis a rendszert egy körben rajzoljuk fel, írjuk le, szemben a szimpla lineáris leírással.

Az ellenpontok mindig azok a szimbólumok, fogalmak, amik a körvonal két ellentétes pontján vannak, tehát az ôket az origoval összekötô sugarak 180º-ot zárnak be egymással. Biztos le lehetne írni egyszerûbben is, de nem jut eszembe. Kifejezetten nehéz létrehozni egy ilyen gyûrûrendszert, lévén hogy nem elegendô a fogalmak szomszédjait és azok távolságát meghatározni, hanem minden fogalmat egymáshoz képest kell elhelyezni.

Klasszikusan ezzel a megoldással szoktak élni a politikai rendszerek leírásánál, így kerülhetnek egymás mellé a szélsôségek, amikben több közös van, mint a mérsékeltekben. Hasonlóképpen érzelmek leírásánál is lehet alkalmazni. A szélsôséges érzelmek közel vannak egymáshoz, az erôs érzelmektôl valójában az érzelmek hiánya áll a legtávolabb. Ily módon az antipátia ellenpontja a szimpátia, míg a gyûlöleté a közöny.

A hallgatás és az értelmes kommunikáció közel áll egymáshoz, az üres fecsegés ellenpontjuk.

Aneninen írt egy érdekes blogbejegyzést A kényszerszingliktôl a lélek coming outjáig címmel. Ez is egy ellenpont. Az én ellenpontom.

Pótkerék a kerék helyett, citrompótló a fridzsiderben száradó sárga levetlen akármik helyett, villamospótló a kimaradó villamos helyett.

Pótolhatatlan ember márpedig nincs. Ez általában munkahelyeken hangzik el, fôként akkor, amikor

1. valaki megkísérli pótolhatatlanságát hangsúlyozni
2. valakit pótolni kell

Pótolhatatlan veszteség érte a ....-t, ahol a .... lehet a magyar labdarúgás, az ország, egy család, egy bármi, ami jól hangzik megfelelôen patetikus hangsúllyal. vö "pótolhatatlan veszteség érte a kecskédi gyalogosátkelôhelyet" szócsoport inkább tréfás.

Valaminek a pótlása, helyettesítésének feltétele, hogy

1. funkcionálisan megegyezzen a pótlandóval (a villamospótló szállítson akár egy villamos)
2. a pótlás szükségessé tevô tulajdonsággal, hibával ne rendelkezzen (savanyú mint a citrom)
   
3. illeszkedjen a pótlandó környezetbe (fel lehessen szerelni a pótkereket)
   

1.

Jelenleg úgy tûnik, munkahelyet váltottam. Harmadik munkahelyem tökéletesen megegyezik az elôzô kettôvel, lévén hogy ugyanaz. Mégis harmadik, mert kétszer eljöttem már, csak valahogy mindig ugyanitt kötök ki.

Mindvégig igaz rám, hogy funkcionálisan megegyezem magammal, a pótlást szükségessé tevô távozásomat megfelelôen orvosolja a visszatérésem, és egész jól illeszkedem a környezetbe, lévén hogy én alakítottam ki. Tökéletes pótlása vagyok önmagamnak.

Mondhatnóm, hagytam a cégben egy tojásforma lukat, amit kitöltenek egy tojással. Egy tojás pedig annyira hasonlít önmagára, mint két tojás.

2.

Mivel pótoljak egy éppen odaillôt?
Egy puzzle hiányzó darabját?

nincspé
elmúltam neki
fájok, hagyjatokbékén

Péhez kötôdik, mint minden mostanában körülöttem, hogy embertpróbáló hetek, napok vannak mögöttem.   A próba nem szándékolt, nincs benne intenció, a körülmények puszta játéka. 

Türelem, empátia, jókedély. Ezek mind megbuktak a próbán. Nem bírok türelmes lenni, ha úgy érzem hogy tehetek valamit. Nem bírok empatikus lenni, ha nem értem az okát. Nem bírok jókedélyû lenni, ha szomorú vagyok.

Természetesen a másik irányba is mûködik az emberpróba, hiszen nem csupán a tulajdonságokba vetett hit rombolásáról szól, hanem próbáról. A türelmet felváltotta az elkötelezettség, ami majdnemhogy ugyanaz, csak több benne a hullámzás. Az empátiát valamiféle odafigyelés, bárcsak nevezhetném összhangnak. A jókedélyt a szenvedély, az álmatlan éjszakák forgolódása.

Nem bírok az lenni, aki szoktam lenni, és még szégyellni sem tudom magam, csak bambán rácsodálkozom a reakcióimra, ez lennék én ilyen körülmények között? Hibát keressek magamban? Úgy éltem meg napokat, alkalmakat, ünnepeket, hogy legyen már vége, menjenek az órák, suhanjanak a napok, csak legyen már végre más, történjen már valami, ami Péhez köthetô. 

Elfogadom hogy ez vagyok, és csak remélem, hogy ez még ugyanaz az ember, aki Pé félnarancsának másik fele.

 

A pszichológia tudomány, egyre szélesebb körben alkalmazott, ennek megfelelôen szakosodik is, illetve ennek mellékhatásaként szakkifejezései, metódusai észrevétlenül beépülnek a köznapi gondolatok közé. A különbözô fóbiák és a paranoia fokozatai, a mániák és zavarok, elfojtások, szindrómák, komplexusok ésatöbbi ésatöbbi lassan mindenki önmeghatározásának részeivé válnak. Természetesen a szokásos ferdülésekkel és pontatlanságokkal, ahogy azt illik átültetni a köznapi beszédbe.

Az érdekességük, hogy másodlagos adatot szolgáltatnak, tehát nem arról van szó, hogy ha valaki azt állítja magáról hogy "A" szindrómában szenved, illetve "B" mániája van, akkor az van neki. Sokkal inkább arról, hogy az az ember, aki magáról ezt szeretné hinni, az vajon miért akarja ezt hinni magáról. Az önpszichologizálás hasonlóképpen sikeres, mintha valaki a tükör elôtt egy kocsma mellékhelyiségében akarná kimûteni a begyulladt vakbelét.

Mégis nagyon népszerû. Szemben az önreflexióval, ami már csak a szó bonyolultsága folytán sem lehet népszerû, pláne nem, hogy lényegesen több odafigyelést kíván, mint egyetlen eseménybôl tendenciát vonni és rásütni egy hasonlónak hangzó pszichológiai szakkifejezést.

Az önmegismerés vágya, és az ebbe fektetett munka hiánya okozza a horoszkópok népszerûségét is. Mennyivel jobb egyrészt a csillagok állását hibáztatni botlásainkért, másrészt instant vízben oldódó énrajzot ad, se gondolkodni, se figyelni nem kell. Amikor pedig a gyakorlat mást igazol, majd ráfogjuk a körülményekre és a szabad akaratra, "elvégre az ember nem gép, vagymifene".

Az önreflexió nehéz kenyér, az ember túlságosan sokszor kerül abba a szituációba, hogy tettei nem igazolják vissza a magáról -önmagának is- kialakított képet. Hogy az egyes személyiségjegynek hitt tulajdonságokról kiderül, valójában csak a körülmények kegyes játéka volt, hogy magáénak tudhatta ezt a tulajdonságot. Ám ha embertpróbáló szituációba kerül, minden borul és egészen másként viselkedik, mint azt az énképe sugallná.

"... Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: "Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!..." Mi az hogy "de ha még egyszer" - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket - ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!" - óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!" - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: "Én igazán szeretlek." "Mi az hogy igazán?! - háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm."

 

Meghalt Lázár Ervin. 

A szentség egy alapjában félreértett gondolat, sosem kötôdött jobban emberentúlihoz, mint amennyire a profán kötôdik emberihez. Mindkettô emberi, nagyon emberi. Az ember emelte a szentségeket és tekint most úgy rájuk, mint az embertörténet gyermekded, mosolyogtató gondolataira. Diadalmasan okos korban vél élni, okokat és okozatokat vél látni lépten nyomon, amikor az ész uralkodik és mindent összeköt a kauzalitás. A szentséget pedig számûzi a történelem területére, elmúlt korokból ránk maradt vallások közé.

Pedig az ember ma is építi a szentséget. Nem a vallásként tisztelt és ismeretlen technológia (milyen kevesen tudják mitôl mûködik körülöttük a technikai világ), a pénznek és javaknak emelt templomok (de szeretik az esztéták így hívni a bevásárlóközpontokat) testesítik meg a szentséget, hanem továbbra is ugyanazok a fogalmak, elvek, szimbólumok, amik mindig is vonzották.

A szent nem a tudás határán lévô istenségekhez kötôdik, a tudáson innen szolgálja az emberek azon igényét, hogy értéket adjanak érzéseiknek és megnevezzék azokat, hogy értelem helyett érzelemmel töltsenek fel helyeket, neveket, idôket és szimbólumokká változtassák ôket. A profán a földhözragadást szolgálja, az ember emberi természetébôl kiindulva keres okot és okozatot, keresi az esendô vágyakat a döntések és folyamatok hálózatában.

Mind a szent, mind a profán értelmezés ugyanannyira helytálló. Egymás mellett élô valós értelmezések ezek, amik a megfoghatatlan valóság más oldalai, de egymással szembeállítani nem szabad ôket, keverni még kevésbé. A valódi blaszfémia a szent pillanat profán megtörése, egyesek szent gondolatainak profán értelmezése. Ugyanolyan helytálló a házasságot mint intézményt vagyonközösségnek tekinteni, mint két ember szent közösségének, mégsem ugyanaz, mégsem a vagyonközösségre gondol két ember, amikor házasságra lép.


Pedig szolgálja az embert a szentség, a nosztalgia szépségét is ez adja, többlet töltettel látja el a múlt pontjait, pillanatait az emlékezés, bármiképp is értelmezte a múltban, amikor az jelen volt. Hétköznapi szavaknak az új értelmet, az ember korát jelöli, életmódját sírja vissza velük. A Fiatalság, az Ártatlanság két szép példa, amit csak azok értenek, akik erre visszanéznek.

Egy meghitt pillanat szent, egy gyakorlati gondolat profanitása egyszerre széttörí. Világunk, életünk profán fogalmak között telik, a szentség pillanatai érzékenyek, mint a szappanbuborékok. Kevésbé racionális korokban a szentség fogalmai voltak általánosak, és a profanitás volt illékony, (példaként megemlíteném az istennek nem tetszô ámde ma racionálisnak tartott gondolatok megfogalmazóinak megcimkézését. Ôrültek voltak ôk a szentség szemében).

Az embereknek pedig van igénye szentségre, csak ki ki másban, máshol, másként leli meg.

Végül ne feledkezzünk meg Mircea Eliaderól sem, minden tisztelet az övé.